(Modortalan
szonett)

Szép
új világ, más forma, másik rendszer,
kihűlt
igék, körtánc a négyzeten.
Vesztére
vár, ki köpni-nyelni sem mer,
s
falak között tájkép a végtelen.

Felhőnyi
báj, az ismeretlen tágul,
a megnemértés sértő állapot.
Elcsalt
esély, a lélek kullog hátul,
'hol
volt egy út, legyek tanyáznak ott.

Foltok,
sebek, tintába mártott kényszer;
a
fél-sötét lopott már fényt elégszer;
lehunyt
szemekre rajzolt lámpa ég.

A
vitrinek megtelnek könnyel s vérrel,
a
pókfonál egész az énig ér el;
s
vigasztalódsz: egyszer majd hátha még...