Színekkel szólt hozzám,
fénnyel,
hangtalan:
csak lelkemben égett a szó.
Érintett,
épphogy az ujja hegyével,
mint szellő,
a tarkómat csiklandozó,
s mintha hallottam volna,
hogy közülünk a falak
 a végtelen űrbe hullanak,
hol angyalok suhannak,
csillagok égnek....
s érteni véltem lényegét
valami többnek,
az egésznek.

Feküdtem némán
a gondolatok
visszhangjai alatt.
Mozdulatlan voltam,
míg bennem
a mindenség szaladt.

Kezembe kaptam
a kulcsot s a zárat
nyitni tudtam.

Beléptem:
varázslatos világok
tárultak fel nyomban.
Majd szállni kezdtem,
felhők közt forogtam,
s néztem örömmel,
meghatottan,
miképpen él  békében itt
mindegyik halottam.

Tudom, akad még,
ki bolondnak nevezne,
ki mások bajából
vagyonát szerezte,
ki már a földön mohón
vágyott égi szerepre,
de megtenne mégis bármit,
mert maradni szeretne.

Ki titkolta a tudást
és másított szavakat.
Ki szentnek nevezett
vad, gyilkos hadakat.
Ki alkut kötött,
s a törvény szövegébe
lopott vésővel
és vérrel belevéste
pontokba szedve
önnön érdekét,
s elmormolt hozzá
számtalan mesét.
Ki bátorította félni
az embert s gyermekét.
S elvárta, tagadd meg
önmagad
s hidd, úgy a jó,
ha megszabom,
mint lehetsz szabad.

Nem!- üvölti lelkem
a választ.
Mit ér, ha az ember
utat érdekből választ?
Hisz' a mindenség
csillagzatai alatt
emelhet tornyot,
építhet házat,
térdepelhet
vagy vigyázban állhat.
Kulcsolt ujjaidból
akármit formázhat,
Isten átlátja
a látszatot
és a formákat.

Tűnődve, merengve:
ki él, az Élőt
szeresse!
A szépséget
s a jóságot
ne feszítse keresztre!
Az igazat
ne húzza karóba!
Végtelen
örök-homokóra:
por s anyag
az űrön át…
S végül majd
talán benned
válik valóra
az, ki magának is
éppúgy,
mint másnak is
megbocsát.