Nemcsak a
Hősök Napján, hanem mindennap felmerülő kérdés, hogy vajon kik korunk hősei,
hányan lennének képesek csak töredékére annak, amit eleink tettek értünk is?

Igen, értünk is, hiszen hiába
hirdette a materialista marxizmus és a lélekgyilkos liberalizmus, hogy „a
múltat végleg eltöröljük”, mégsem sikerült, hiszen a hajszálgyökerek
kiirthatatlanok, nélkülük nincs törzs és lomb, nincs élet, csak pusztulás, mind
az egyén, mind a nemzet életében. Ahogyan Garay János írta:

Csak
törpe nép feledhet ős nagyságot,

Csak elfajult kor hős elődöket.

A lelkes eljár ősei sírlakához,

S gyújt régi fénynél új szövétneket.

Az atillai örökségünktől fogva
génjeinkben hordozott „ős nagyság” titka alighanem az erkölcsi-szellemi
magasabbrendűségért való életáldozat, az, hogy noha „általában saját magunkat
kell mentenünk, saját magunk életét biztosítanunk mások élete előtt, azonban a
köz javáért, a vallás és állam java érdekében föláldozhatjuk, sőt olykor fel is
kell áldoznunk életünket, például a katonák a haza javáért vívott háborúban.
Felebarátunk élete megmentése érdekében is kitehetjük magunkat halálos
veszedelemnek, sőt fel is áldozhatjuk életünket: ennek a szeretet erénye az
indítója. Az Üdvözítő tanítása magasztalja annak a szeretetét, ki életét adja
oda másokért.” (Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan, 1940).

Megrendítő példát mutatott erre
az 1912-ben elsüllyedt Titanic brit óriásgőzösön egy házaspár. Amikor a
matrózok kiadták a parancsot, hogy a mentőcsónakokba csak gyermekek és nők
ülhetnek, a feleség inkább követte férjét a hullámsírba, mintsem hogy elhagyja
őt.

Vajon hányan képesek erre ma,
vagy hányan állnak ellen a globális média élvezetének, a multinacionális
áruválaszték csábításainak, egyáltalán hányan állnak ki százszázalékos
következetességgel mindazok mellett, akik csendes örömmel, konok hűséggel
ápolják nemzeti értékeinket?

Korunk hősei bizony ők, akik
nem úsznak az árral, akik a hol balra, hol jobbra sodródókkal szemben az
azonosságmegőrző kisebbség képviselői, akik például nem azért élnek, hogy
egyenek, hanem azért esznek, hogy éljenek, akik mielőtt írnak, olvasnak is, vagyis
akik Batsányi Jánossal vigasztalódva vallják:

A hazáért
élni, szenvedni s jót tenni,

Ügye mellett önként s bátran bajra menni,

Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,

S minden áldozatra mindenha kész lenni,



Barátom! oly dolgok, melyek az embernek

Dicsőség mezején oszlopot emelnek,

S melyekért, bár míg élsz, sokan nem kedvelnek

A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.