Jöjj el velem, időnk elég,
nézzünk ez egyszer körbe még!

 A nagykapun ma sincs lakat,
száz oszlop közt a szél matat.
Hol szürke pléh, hol színezüst,
és rozsdás roncsok mindenütt.
Hol pengeél, hol gyűrt lemez,
mit én még láttam, az nem ez.

 Ne is várd teltebb illatát.
a bokrot drót karolja át.
Egy tócsa mellett láncszemek,
itt már patkányok sincsenek,
a barnaság meg pont olyan,
mint régen ősszel boldogan.
Huzalköteg, nyűtt, ócska réz,
a rossz vödör holt tóra néz.
Csupáncsak  fürge gaz terem,
gödrök mellett nincs új verem.
Elvérzett hős a szívlapát,
a ponyvát sárlé issza át.
Nem mond mesét a síndarab,
csak némán bámul, mint a rab,
s amott sebektől gazdagon,
árokba dőlt tehervagon.

 Egy csőre olvadt nyers ököl
holtában most is öldököl.
Lyukas, elhasznált vassisak,
csontok: szülők és hadfiak,
nő volt vagy férfi egyre megy,
oly nagy rakás, lehetne hegy.
Arrébb minden mást füst takar,
tavasz nem lesz itt egyhamar.

 Nem élt még nálunk ostobább,
ez bánt nagyon, menjünk tovább;
s az ég felé két árny oson,
viszlát, egykorvolt városom!

(Megjelent az Előretolt Helyőrség intenetes oldalán)