("...csupa fény és boldogság büszke
elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa
kincsemet;..."
Shakespeare - LXXV szonett)

 
A
fény kihunyt, bolyongok kedvtelen,
a
csend kísér, csúf árnyakat mutat.
Hol
jártam én? –a választ nem lelem,
ködlő
homály rejt partot és utat.

Ha
szólnak hozzám, másolom magam.
Részeg
vagyok, de mégis szomjazom.
Rólad
beszél majd' mindegyik szavam,
s
téged titkol megannyi mondatom.

Egész
kitölt, mi oly nagy űrt hagyott,
kétségbe
ejt, csak arcod ismerem.
Az
ajkamon, mint csöppnyi méz vagy ott;
veled,
hogy áld, így bűntet Istenem.

Csak
ennyi volt, vagy ennyi sem talán,
hogy
el ne vesszem, többnek képzelem;
s
mert volt kilincs a kőfal ajtaján,
feledni
elmém, érzem, képtelen.

( H.G. Wells A kőfal ajtaja című
novellájának és Shakespeare
LXXV. Szonettjének „találkozása”
nyomán)

( Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán )