Régóta őrzök egy fényképet, melyet valaki ott
felejtett a szobám párkányán. Talán valaki, aki rajongott egy nőért. Vagy egy
nő, akiért rajongtak. Bárki legyen is, örökül hagyta rám a rajongást.

Nem messze laktam a Rue Pascal és a Rue Odeon
kereszteződésétől. Ekkoriban Párizs mint egy mindent elemésztő gyomor falta fel
az ide utazókat, akik végül itt maradtak a város mohó önzésében és kíméletlen
varázsában. 

És szorított helyet a Szajna-parton a magamfajta
álmodozónak is, betuszkolta a vágyaimat és az összes nosztalgiámat a Notre-Damme
és a Montmartre szűkös utcái, a Sacré Coeur és a soványka kisvárosi kápolnák
közé.

A képet beköltözésem másnapján fedeztem fel.
Hanyagul támaszkodott az ablakkeretnek, mintha belélegezné a reggeli fényeket,
s az esti fényekkel álmodná tovább a párizsi szomorú éjeket.

Hosszan nézegettem a képet, forgattam, kerestem
valami írást rajta. Csak annyi volt, hogy „1934
tavaszán”. Kilenc éve…

A házmester hümmögve nézegette, miután a
szemüvegét feltuszkolta vaskos, zsíros arcára.

- Nem, nem ismerem… Rémlik, mintha… De talán… És
kilenc év nagy idő…

Nem messze piacos kordék álldogáltak lusta
nyugalommal egy percnyi sétára a lakásomtól. Öreg kofák árultak évtizedek óta
mindenfélét, ők biztos emlékeznek rá.

- Igen, ismertem. Ő Suzanne. De már rég nem erre lakik.
Miért kérdezi?

- Itt felejthette. Vagy valaki más. Aki szerette.
Talán a férje.

- Ezt nem tudhatom – mondta szuszogva egy
matrózinges, elhasznált nadrágban ácsorgó almaárus, aki fontoskodva mozgatta
beszéd közben az ételzsíros harcsabajszát. – De azt tudom, hogy ő kedves volt.
És szép. Tudja, szerette a virágokat, szerette az állatokat. Ha jól emlékszem,
volt egy macskája is. De hogy mi lett vele, már azt nem tudom. Egyszerre
eltűnt. Sok éve már annak…

Zavartan és ostobán jártam a várost olyasféle gondolatokkal,
hogy mi lenne, ha váratlanul előlépne, s csak annyit mondana:

- Monsieur, n'avez-vous pas vu un chat ici devant
la maison? Egy vörös kiscicát?

- Nem lát a szemétől? – köpködte felém
képzelődéseimből felébresztve egy sovány asszony, akit egy unott képű úr
kísért.

Az alkony nagy sárga álmokkal dőlt rá a Szajnára,
mikor engem ott talált bámulva a képet a nőről, aki éppen kilépett egy
szobából. Egyszerű, de elegáns ruhában állt egy kicsit a falnak dőlve, bal
karjában virágot tartott. Egész jelensége tiszta és finom rajzolatú vonalak
összessége volt. Bánatos szeme felett okos homlok, dús barna hajkorona lebegett,
s az orra alá a meglepődés finom mosolyt rajzolt. Napok óta azt éreztem, hogy
ez a nő váratlanul jött szépségével megkísértett. Egyből ismerősöm lett valami
egyetemes és emberi érzéstől megfoganva. Ilyen a nő, akit mindenki keres. Semmi
tolakodó nem volt ebben a szépségben. Inkább olyan volt, mint az ősz, mely a
nyár szomjas sárgáját arannyá érleli. Bölcs ötvösmester, aki élni tanítja a
vonalakat, magát az anyagot. Hirtelen jövő indulattal hazugnak kezdtem érezni a
szobrászatot, a festészetet és még a költészetet is. Minek írni a női
szépségről, mikor a női szépség itt jár közöttünk a valóságban? Évezredek óta
átöröklődik. Nincs benne semmi kényes matéria. Csak szellem, mely bennünk küzd
az örök élet üdvéért.

Mikor visszafelé sétáltam, egy kicsiny temető
felé vezetett az utam. Arra gondoltam, mennyi Matilde, Suzanne, Gilbert
nyugodhat itt, akik ezt a szépséget elhordták itt a földön, majd itt hagyták
másokra, újabb Suzanne-okra, akik majd újra negyven évig viselik, járnak benne
a csillagos ég alatt, bámulják annak olcsó tükörképét a Pont des Artsról a
vízbe bámulva.

Hazatérve a képet visszahelyeztem az ablakba. Úgy
éreztem, ott a helye. Nem volt és nem lehetett az enyém. Mert mindannyiunké
volt, hiszen magában hordozta emberi lényegünket, a szerelmet.