I.

Ebben  a végletes, végzetesen nagy elhagyatottságban,
mielőtt végképp „elvész a nyom”, a porladó
mohába
öltözött házakban őrlődő,  magánnyal ölelkező emberekre
ráül a motorizált feledés, s a csönd-idő
kaotikus törmeléke,
s holtakra süllyedő emlékkövek rögbe tépő
betonfogai eljutnak
a szívedig, s a vágyott rend és béke már
az öröklétbe hullt,
de Ő romokra nem tapos, s a hajló nádat el
nem töri…

II.

A mosónők itt még mindig korán halnak,
és száraz szemmel sír az ég, háborúk,
aszályok
folytatódnak, s az ember köztük mit sem
ért.
Végzetünk az időt kulcsra zárta, s az Úr
elé
már vakon megyünk, s kisírt szemű álmok
fodrozzák a múltat, s a jelen jövőt
olvaszt
rendületlenül…

III.

Végzet-igézet áthullámzott a nyáron,
s holt földeket mosdat a megkésett eső,
ez már nem az a kezdet, ami elmúlt,
ez még nem az a vég, ami eljövendő…

2022-08-21