Szövetek
-
Mikor elmúlt ötvenéves, tanulmányozni kezdte önmagát. Megállt, s belebámult reggelente abba a másiknak az arcába, aki mintha önmaga lett volna, s a ki megvetéssel nézett vissza rá.
A tükröt csak a megszokás hagyta a folyosón. És az a megszokás sem az övé volt. Ezt is örökölte, mint az alkatát, haját, hangját, könyveit. De az ötven leélt év kétkedővé teszi az embert. Olyannak látta magát, mint egy könyvesszekrényt. Az eszmélés tíz éve utáni első tíz évben az olvasás csupa izgalom. A másodikban már mohóság, a harmadikban felelőtlenség. De a negyedik évtized tanítja meg olvasni az embert. Ekkor kezdi felismerni magát a tárgyak és a mozdulatok milliónyi kontúrja, színei, romlottsága közt. Nem a gyermeki felelőtlenség önzésével, nem a tanulás kíméletlen görcsösségével, s nem is titkolt sóvárgással. A negyvenedik év a rémületé. A könyvek úgy kerültek a lelkének polcaira, mint onnan soha már nem levehető emlékek. Csupa történet, az övéi.
Nem az elméje lett filozófus, hanem a teste. A láb és a kéz lázadozni kezdett, hogy nem futnak, nem sétálnak, nem teniszeznek, nem találkoznak labdával. Aztán a bőr, mely itt-ott megrepedezett, szinte mindenhol elvékonyodott, s hanyag nyugtalansággal puhult el. S végül az erek, a nyirok, a szív.
- Két hét múlva meglesz a szövettan… - mondta az orvos, ahogy a férfi kapkodva felöltözött. – Addig is figyeljen magára!
A férfi mind az ötven évét magára gombolta, majd az ajtóból visszafordult.
- Van még valami? – kérdezte az orvos.
- Nem, kérem. Csak mintha itt hagynám a jövőmet.
Az orvos egy pillanatra elgondolkodott a szavak cinikus fásultságán.
- Ne aggódjék. Amíg nincs eredmény, addig élvezze ki a napokat.
- És ha mégis van valami?
- Ilyenkor mindenki megijed. Ez természetes. De… Türelem. Ne gondoljon rosszra!
A késő délutáni forgatag felerősítette a bizonytalanságát. Az élet könyörtelen, hajtogatta magában ezt az ostoba közhelyt. S ez a közhely jött vele, mikor kitántorgott az utcára, elfordult a sarkon. A város megázott az esti fényekben, neonfények zuhataga villogott a tereken, s az embertömeg és a végtelen autókaravánok lettek a szemében az egész élet minden dicsősége és hitványsága.
Első dolga volt felhívni a lányát.
- Apuka, minden rendben? – kérdezte a vékonyka női hang.
Szívesen mondta volna, hogy semmi nincs rendben, hogy beteg, talán rákos. De bármi is legyen, nincs sok hátra, s elveszett az az idő, mikor a lánya még gyermek volt, ijedt, őzikeszemű kislány, akinek hintázásakor aranyosan szállt a haja ebben a semmiben, a világban.
- Minden… Az öreg huszár mindenkit túl él. Csak egy kicsit elfáradtam.
- Megijesztettél. Azt hittem, baj van - gügyögte vissza a női hang.
- Ne haragudj rám! Csak hiányoztál.
- Te is nekem. És dehogy haragszom…
Hirtelen csönd bélelte ki a telefonvonalat, még a légzést sem lehetett hallani.
- Mikor jössz át? – kérdezte hirtelen a női hang.
- Még nem tudom. Talán két hét múlva.
- Olyan soká? Már egy hónapja nem voltál itt. Apuka, a kedvencedet főzöm vasárnap. Ha akarod…
- Persze. Talán mégis. Vasárnap jó lesz. Olyan jók a vasárnapok…
- Akkor várjuk. Imre is, én is… Aztán el ne felejtsd!
- Nem felejtem – válaszolta a férfi, s lehunyta a szemét, mintha számítana valamit, hisz csak egy hang volt.
Csak semmi könny, semmi szentimentalizmus, gondolta a férfi magában
- Puszi, Apuka. Sok, sok – mondta a halvány, vékonyka hang, majd a szétkapcsolt telefonvonal búgása hallatszott.
Elindult a hazafelé tartó úton. Hirtelen egészen besötétedett. Csak az utca lármázott vaskos, sárga fényekkel. A villamost lekéste. Majd jön egy másik, de most jobb sétálni. A villamos tele lesz emberrel, könyökkel, ostoba pillantásokkal, ijesztő koponyákkal, utcai ételek kilélegzett szagával, vörhenyes pálinkabűzzel. Valaki virágot hozott, egy nő kutyával az ölében szállt fel. Másvalaki hangszerrel, többek, turisták bőrönddel, két katona vaskos málhákkal, egy hivatalokforma nehéz aktatáskával. Sehol nem látott embereket, csak lélegző, járkáló, közönyös gépeket. Sehol egy mérnök, egy tanár, művészféle alak, tisztességben megőszült öregember. Sehol egy nő, csak formás vagy formátlan végtagok torz sorozata, mintha valami démoni hentesüzlet hűtőházából varrták volna ide az utasokat. Csak út nem létezett, az a magasrendű, melyről egy Mulford Prentice vagy a védikus példázatok írnak.
A Margit híd, mint egy szomjas állat, beleivott az esti Duna fekete vizébe, s mind a hidak szomjas ragadozóként kapaszkodtak a partokba. Egyszerre meglökte egy ember. Könyökkel a gerincébe ütött.
- Ostoba proli! – morogta magában.
Az fenyegetőn felmordult, tüzes tekintettel méregette. Három megállóval arrébb szállt le. Magas házfalak közt indult haza. Hirtelen maga mögül hallotta:
- Hé, állj csak meg!
Zavartan hátranézett. Magas, koromfekete alak jött mögötte, szürke párát fújtatva. Sietve menetelt előre, kicsit meggyorsította a lépteit.
- Nem hallod, hé! Neked pofázok! – ordította mögüle a másik.
Futni kezdett a maga komótosan egyszerű mozdulataival, ügyetlen lábaival, nehezen hajló térdével. A másik döngő léptekkel, még sebesebben rohant utána, a pocsolyákat felcsapkodva deréknyi magaságba. Az utca közepén érte utol. A vállát megragadva lökte egy kapualjba.
- Minek neveztél? – ordította a képébe.
Hevesen ziháló tüdővel válaszolta:
- Minek hallotta, uram?
- Hogy proliztál, te rohadék!
És már ütött is. A férfi alig tántorodott meg az első ütéstől, noha rettenetesen fájt, s érezte a bőr hasadását. Hallotta azt a tompa reccsenést, mely a szövetek szétszakadását kísérte. A következő ütéstől a foga koccant össze, a harmadik a szeme felett érte. A rúgást a combjának belső része szenvedte el, melytől megtántorodott, majd kapaszkodót keresve előrehajolt. A másik belekapaszkodott a hajába, s úgy rántott előre, hogy az arcába tudjon térdelni. Most előrezuhant. A tudata mohón rátapadt ezekre a percekre, mintha azt akarná, hogy egyetlen pillanatot se vesszen el a szenvedésből.
Már percek óta egyedül feküdt az utcán, a hátára fordult, de még nem mert mozdulni. Mi van, ha az a másik visszajön. Vagy itt áll, s őt figyeli, hogy újra támadhasson. Lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy is kerülhetett ilyen helyzetbe. Helyesebben, hogy jutott ide.
Reggel még hosszan megbámulta az ébredő várost, s arra gondolt, hogy az orvoshoz is el kell mennie. Másoktól azt hallotta, hogy ma már nem is kényszerűség, inkább divat. Mindenkinek van fogorvosa, pszichológusa, belgyógyásza. Mintha az ember önmaga után kémkedne, hogy tetten érje fő bűnét, önnön létezését
Egy autó hajtott el mellett. Talán nem is látták meg a benne ülők, hogy ott fekszik a földön. Felnézett az égre, itt-ott egy csillag villant, mint az olcsó cigaretta a hajnali munkások ujjai közt. És nem érzett semmi magasztosságot, hogy milyen hatalmas minden, s talán a nyári éjszakákon mennyire fenséges mindez.
Újabb percek teltek el. Megkapaszkodott egy régi, századfordulós ereszcsatornába, mely meg sem roppant, ahogy egész tömegével rátámaszkodott. Hja, régen minden jobb volt! Újabb percekig állt most, s arra gondolt, merjen-e indulni. Az órájára nézett, de az törött volt, s mintha az idő is eltörött volna benne. Messze harang szólt, csak kettőt ütött. Negyedkettő, gondolta. Lassan botorkált hazafelé, negyedóránként leült néhány percre. A város némán aludt, csak a távoli autóforgalom hortyogott vagy horkant egyet-egyet. Négy lehetett, mire hazaért. A lakásában a zsír hideg szaga sziszegett a konyha felől. A nagyszoba sarkából rálátott a könyvekre, az ezernyi régi, mindenféle szellemi kacatra, melyek közt ott lázadoztak a nagy franciák, a német költők hűvös nyugalomban, az angolok méla öntudatlanságban, s volt ott egy perzsa-francia szótár is, egy angol Mahabharata- és Milarepa-fordítás. A rongyosra olvasott Platón és Nietzsche mellett számlalevelek, nyugták, mintha a minden emberi kicsinység szembe akarta volna nevetni az istenit.
Nézte a könyveket, s eszébe jutott, hogy várnia kell a szövettan eredményére. Nézte a könyveit, a gondolkodás hatalmas szövetét. Aztán kibámult az ablakon. A csillagos ég hidegen és szürkén omlott be a szobájába, mint egy otromba, lyukacsos vakolat, mint egy bontásra ítélt ház hólyagos fala. Még látható a Canis Majoris, a Pegazus, s a Tejút hatalmas karja. Ki meghal, egy pillanat alatt átszáll e roppant távolok áramvonalain. Arra gondolt, milyen kicsinyessé teremtett ez a világ, mely mellett minden vers, könyv, gondolat még mihaszna és balga dolog is.
És az ő betegsége.
Kihúzta a fiókot, melyben ott lapult egy régi háborús pisztoly. Tavaly még lődözött vele a város határában. Most arra gondolt, hogy ez az a jármű, mely elviszi a nagy függönyön túlra, mely mögül a Minden vagy a Semmi leskelődik.
Kinyitotta az ablakot, engedte, hogy a hajnali hidegség beáradjon, a homlokára üljön. A hajnal felfröccsent az égre, mint az artériás vér. Megszólalt a harang, s tudta, hogy néhány perc múlva kitódul a reggeli forgalom, az örök emberi robot, és sok milliárd emberben ott forognak, zúgnak, dobolnak az erek, izmok, inak a létezés hatalmas méltóságában. Hosszan bámult ki az ablakon, saját életének e kezdetleges mikroszkópján bámulta az életet, bámult erre a kísérletre, s arra gondolt, hogy ebben neki is kell, hogy helye legyen.
Visszatolta a fiókot.