- Nem vagyok elég őrült, hogy író legyek – gondolta a
fiatal férfi, mikor egy újabb kiadó visszautasító levelét unottan az asztalra
dobta.

Az ablak megtelt a párizsi alkony látképével, szinte
egészen Párizs lett az is a múló fények panorámamozijaként. Gondosan elrendezett
kéziratkötegekek hevertek megrögzött unottsággal az asztalán, mint a hiábavalón
megszületett gyermekek, akik ráébrednek hiábavalóságukra. Így állt vagy
félóráig, s a napnyugta filmje lepergett előtte hosszú és görcsös árnyékaival,
s az elmúlásszagú utcákra besétált az este.

A fiatal férfi, felvette felöltőjét, sietős mozdulatokkal
elindult ebbe az estébe, leszaladt a dohos falú lépcsőházon át az utcára. Két
magányos sétáló: ő és az este.

Ilyenkor mindenféle ember sodort az éji nyugtalanság az útjába,
ez volt a sötét és kíméletlen Párizs szereplőválogatása. Ha kellett tolvajt
vagy rablót, kéjhölgyet és kötekedő ficsúrt, s ha ezek kevesek voltak, akkor
egy öngyilkost vagy gyilkost választott ki. E kettő egyre megy, hisz mindkettő
után marad a holtest és a le nem élt élet utóélete, mely itt maradt kísérteni
soványan és arctalanul.

Olyasféle gondolatok emésztették, hogy kell valami
izgalom, mely a gyomra felől támad, elnehezíti a lélegzetét, felgyorsítja a
szívverését, kitágítja az ereit, s émelyítő borzalmával tettre gyötri.

Egyszerre gyermekszajhát talált egy borbélyüzlet és egy
fél éve bezárt kávéház közti utcácskában. Nem tudta, hogy figyeli egy pénzre és
bántásra sóvár szem, egy strici, aki dühtől vemhes tudattal bámulja őt, s ha
fizet vagy nem fizet, rá fog támadni. A félelem hirtelen kioltotta belőle az
izgalmak iránti vágy parazsát. Elhaladt a lányka mellett, aki remegő ajakkal
mormolt valamit felé. Bántalmazás nélküli éjszakát könyörgött magának, s ő
fizetett érte, a test üdvével. A lányka maszatos volt, az alsó ajka még
duzzadtan remegett meg, válla csapott volt, s a lába is vékonyka, hiába
tanította valami gazember arra, hogy kell nőnek látszani. Szánalmat érzett,
mert most került szembe az élettel, melyről úgy szeretett volna írni.

- No, akarja a lányt? – hallatszott mögüle. – Ha nem,
akkor kotródjon innen!

Tömzsi, korán kopaszodó, vállas alak mászott elő az egyik
kapualjból. A lány az álmatag utcai lámpa fénye alatt is rémülten bámult rá.
Megijedt, hiszen nem ismerte az éjszakát, ahogy a nappalt sem, hisz e kettő
között élt, melyben árnyak jártak, s minden átmeneti volt, ahogy az emberi élet
is az.

- Talán. Lehet róla szó – dadogta óvatosan.

- Akkor fizessen!

Piszkos, megvastagodott ujjával mutatta a lány árát,
félóra árát vagy annyiét sem.

- Utána – mondta felbátorodva. - Jó áruért fizetek!

- He! – üvöltötte a köpcös, s fenyegetőn indult felé.

A lámpafény átsétált az arcán, s hirtelen az arc pofává
silányult, a tokás fej, a széles száj és a vastag, zsíros orr felett kidagadt
szemgolyó forgott körbe az aljasság iszapjában.

- Ennél jobb nincs! Még friss, mint a nyári szőlő. Egy
hónapos csirke itt a téren. Kell vagy nem!

- Nem! – válaszolta rekedtes hangon, mire a köpcös sietős
léptekkel utána eredt, s megragadta vállát. A fiatalember pedig ösztönösen
arcon vágta a sétabotjával. Maga is meglepődött attól az erőtől, melytől ez az
alak megtántorodott. Hirtelen úgy érezte, hogy ütnie kell, mert a másik gyenge,
s a benne szunnyadó ragadozónak joga van erőt mutatnia. Újra ütött. Reccsenést hallott,
a bot repedhetett meg. Aztán az a másik bömbölni kezdett. Így sírhat az
állkapocs közé szorult állat, s így recseghetnek a csigolyái. Harmadszor is
ütött, megrészegülten, megnehezült tüdővel, felizzó szemmel. A másik a földre
rogyott, a kezét maga elé emelte. A negyedik ütés eltörte a felé nyúló kezet,
az ötödik felszakította az arcbőrt, a hatodik az állat törte össze. Aztán a bot
is eltört egészen fent, a fogantyúnál. De a köpcös a földön feküdt, a hátára
fordult a legyőzött állatok tehetetlenségével, várva a végső csapást, hogy
gyorsabban essék túl azon, ami jön. De nem jött semmi, s a földön fekvő sem
kapott halálos sebet. Csak a bordái repedhettek meg, esetleg az arccsont
törhetett össze, s a szakadt arcbőrből felbuzogott a vér.

A fiatalember elhajította a sétabot fogantyúját, majd a
lányra nézett, aki az arca elé tartva a kezét rémülten bámulta.  S most olyan csúfnak hatott, s olyan
mértékben gyermeknek, melytől irtózni kezdett, majd önmagától is, hogy úgy
gondolt erre a semmiségre, erre a szerencsétlen kis jószágra, akinek iskolában
lenne a helye, s még a betűvetést kellene tanulnia, meg összeadni az ujjaival,
s valami egyszerű gyermekdalokat dúdolni felrepedezett ajkával.

Futni kezdett, a csatornagőzös
utcákon át, melyekből sárga és szürke párák gőzölögtek elő. A házak is
nyomorultak voltak erre, a kutyák behorpadt bordával őgyelegtek errefelé. Az
emberek büdösek, a falak penészesek, a kerítések fogatlanul vicsorogtak
errefelé. Ez nem az a Párizs volt, mely fények tengerén ringatózott nagy kupolákkal,
művészi alléival, szökőkútjaival, palotáival. Ez itt olyan volt, mintha valaki
Párizst egy szűrőbe öntötte volna, s ami lecsorgott, az a szagos, furcsa színű
lé, ez csörgedezett előtte.

Mikor elfáradt, megállt,
levegő után kapkodott. Majd elindult, tétován, szédelegve. Az járt a fejében,
hogy mi lehet most azzal az emberrel. Biztos volt benne, hogy összetörte a
csontjait, s győzelmének zászlója ott lobogott a véres arcban. Már könnyebben
vette a levegőt, s megnyugtatta, hogy győzött. Jót tett, hiszen egy
szerencsétlen lányt megmentett. És magát sem hagyta. Szinte megrészegítette a
diadala. Az ilyet meg kell büntetni! Ezt gondolta, s az ajka meg is formálta a
szavakat. Minden lelkiismeret-furdalása elpárolgott. Kihúzta magát, úgy kezdett
sétálni.

Egyszerre és váratlanul egy
hang megszólította.

- Láttam ám, hogy mit tett.

A fiatalember hátra hőkölt.
Egy magas árny mozdult meg egy házhajlatban. És világítani kezdett, ahogy a
tompa lámpafény megvilágította a világos zakóját, sárga nyakkendőjét, sima,
rátarti arcát.

- Derék dolog volt – mondta, s
előlépett a félhomályból.

- Nem értem magát… Egyáltalán
miről beszél?

- Hogy félholtra vert egy…
mondjuk úgy, hogy… egy élőlényt. Egyébiránt jogosan.

A fiatalember megrémült.
Hiszen az utca kihalt volt. Talán valamelyik házból láthatták meg. De hiszen
senki nem érhette utol, hiszen rohant, majd sietősen gyalogolt, s nem látta,
hogy valaki elhaladt mellette.

- Most azon gondolkodik, hogy
honnan tudom mindezt.

- Egy gondolatot sem ér meg –
válaszolta a fiatalember.

- Ugyan, kedves uram,
belelátok a fejébe. Sőt a fejéből bámulok ki a világra. Engem nem csap be.
Tudja, az ember együgyű lény. Gyári termék. 
Hogy egy divatos kifejezéssel éljek: semmit nem fejlesztettek rajta.

A fiatalember arra gondolt,
hogy egyszerűbb lenne itt hagyni ezt a különös figurát a világos öltönyével és
a fennhéjázó mindentudásával együtt. El is indult, de az hirtelen elé állt.

- Nem megy sehova, barátocskám!
– mondta, s arcáról eltűnt a mosoly. – Nem azért van itt, hogy csak úgy
eliszkoljon!

- Kérem, álljon félre az
utamból!

- Nem tehetem – válaszolta a
világosszín öltönyös. – Nem tehetem, mert engem keres.

- Azt sem tudom, kicsoda? –
válaszolt a fiatalember megrökönyödve.

- Ön pontosan tudja, ki vagyok
– felelt a másik, s hosszan bólogatott a fejével.

Micsoda egy ellenszenves alak,
gondolta a fiatalember, ahogy hosszan megnézte az előtte állót. Puha, színtelen
arc, mintha vonásai sem lennének. Élénk szem, de minden más petyhüdt és
unalmas. Talán csak az áll visz bele ebbe a fejbe némi játékosságot, a vonások
ötlettelen pocsolyájába.

- Igen, egészen ilyen vagyok –
mondta hirtelen a világosszín öltönyös.

- Miről beszél?

- Arról, ahogy ön jellemzett. A képzeletének szűk
tartományában. Ott, bent. Mondtam már, ott vagyok én is.

- Viccel?

- Dehogy! Amit mondok, az a színtiszta valóság?

- Hagyjon! – s azzal
félrelökte az öltönyöst, s kemény, dübörgő léptekkel megindult előre, maga sem
tudta merre.

- Budapest, 1919. Elemelte egy
halott pénztárcáját. Szerencséje volt, ha késlekedik, nyakoncsípték volna. Akkor
volt lélekjelenléte. Hja, a háború férfit csinál a gyermekből.

A fiatalember megrökönyödött.
Ez olyasfajta tudás volt, melyre jómaga is alig emlékezett. Melyet a tudata
összefirkált, besatírozott, s csak néha villant elő egy-egy lázas álmának
idején.

- Kicsoda maga?

- Az öreg Marjay órásmester
volt az. Pedig jó volt Önhöz. Maga pedig hullagyalázást követett el. Ejnye, egy
halottat meglopni, kinek gyermekei voltak, s azoktól elvette több hétnyi
elemózsiájukat. Majdnem éhen haltak… Egyébként nagyon jól tudja, ki vagyok.

- Mit akar tőlem?

- Csak és kizárólag jót.

- Nekem inkább zsarolásnak
tűnik. Ön egy bűnöző. Abból is a kellemetlen fajta.

A másik a nyelvével többször
is csettintett, majd megcsóválta a fejét.

- Pontosan a finomság hiányzik
önből. Az árnyalás, az élek lekerekítése, a vonalak kíméletlenségének
tompítása.

- Mit vár tőlem? Mit akar
tőlem… Ha már mindent tud rólam.

- Ahogy mondtam, segíteni
akarok. Mondhatnám, meg szeretném menteni. Ön pedig megaláz. Zsarolással vádol.

- Mit kér az úgynevezett segítségéért?

- Mint mindennek van ára, így
ennek is – mondta rövid gondolkodás után.

 - Bökje ki végre, mit akar!

- Pontosan azt, hogy ettől a
stílustalanságtól szabaduljon meg. Egy valódi író soha nem mond ki dolgokat. Ha
megtenné, nem író lenne, hanem törvényszéki tanácsos. Egy író nem ítélkezik.
Csak mesél. Nincsenek erkölcsei, csak történetei. Olyan, mint az iszákos apa,
ki utcára teszi a kölykeit. Nem a semmitől óvja, hanem a mindenséget adja
nekik. Ha elbuknak, tudomásul veszi. Nem aggódik, ilyen az élet. A gyengék
elhullanak. A deus ex machina az olcsó komédiások találmánya. Az igazi író nem
könyörtelen, hanem közömbös. Olyan, mint az Isten.

- Tehát meg akar kísérteni.

- Micsoda szavak! Micsoda
gondolat? Kinek néz maga engem? Ne is válaszoljon! Ismerem a gondolatait.
Megint ítélkezik. Ezért nem ismeri a világot. Azt a világot, melyet olyasvalaki
teremtett, aki elég bátor ahhoz, hogy igazi író legyen. Egy erkölcsök nélküli
világot. Azt csak a silány emberi tudat alkotta meg. Létezik, de soha senki nem
tartotta be…

- Miért mondja mindezeket
nekem?

- Kövessen!

Azzal belekarolt a
fiatalemberbe, s valósággal visszavonszolta a helyszínre. Az tehetetlenül
szaladt mellette, mert a szorítás olyan erős és kíméletlen volt, hogy nem
tudott ellene tenni.

Mikor visszaértek, a megvert
férfi a falnak támaszkodva, véresen, megroggyanva álldogált.

- Mit akar tőlem? – kérdezte a
fiatal férfi. – Miért hozott egyáltalán ide vissza?

- Már mondtam. Hogy író
legyen…

- Az vagyok.

- Ugyan, dehogy az. Csak
ötszázoldalnyi részvét. Médea is megölte a gyermekeit, tegyen ön is így. Egy
író akkor lesz halhatatlan, ha megöli a szereplőit.

- De ez nem regény vagy dráma.

- De az, barátocskám! Minden
sikertelen élet azért van, mert az írója csak mellékszereplőnek írja bele
önnönmagát. Legyen egyszer az, akinek lennie kell.

- De nem lehetek gyilkos!

- Szamárság! Ha végigmegy az
utcán, apró kis életeket tapos el. Ami az asztalára kerül, azt ön miatt
gyilkolták meg. Maga adta a szakács kezébe a kést. S ha egyszer gyermeket nemz,
arra hívja a világba, hogy meghalljon.

- Maga őrült.

- Maga pedig gyáva. Nincs az
az őrület, amit ne tisztelnének. És nincs az a gyávaság, mit ne vetnének meg.

- Mit kell tennem?

- Mit kell tennie?

A fiatal férfi bólintott.

- Fejezze be, amit elkezdett!
– válaszolta a vajszínvilágos öltönyű férfi, s azzal elengedte. Felvette a
földről a sétabotot, melynek nagyobbik része hiányzott. Ami maradt, inkább egy
tőrhöz volt hasonlatos.