I.

Itt vagy még, s lásd:
karmos alkonyat karcol jeleket
az est felhőin át,
sötétlik a csönd, mint egy
székre vetett kabát.

II.

Babacsillag, telihold,
későn virrad, korán lehanyatlik,
hinnéd, hogy folyton alszik,
mikor csörgő kukoricalevelekkel
csörömpöl az ősz.

III.

Valamiről még egymás eszébe jutunk,
bár útjaink száz ág-bogán futunk,
egy mozdulat, vagy tárgy régi arcot idéz,
s az a kéz, mely tovaűzi a feledést,
feloldja majd a rettegést.

IV.

A napok nem szűnnek, sors-ár zuhog,
kihagyott pillanatok szennyes vizei
dőlnek,
vasban vakon játszunk a pályán,
vakon vagyunk, egymástalan páriák,
s a romló, fogyó napok rég orvosra,
gyógyulásra várnak…

V.

Úgy éreztem mindig, s most is úgy érzem,
hogy körbeölel a múlt, itt van bennem,
menedékem,  minden pillanata egészen épen,
mint a csönd zenéje; gyerek maradtam benne
s e jövőtlen jelenben már  nem is félek,
s számot csak erről adok, amíg élek…

VI.

Hulló idő kivirágzik, térkövek résein át
fut a fénybe a hajnal hasadékai között,
betonból nő ki az alvó utcasarkon,
mint egy hajléktalan álom a kerítés
oldalán;
ideiglenes örökkévalóság, halhatatlan
mulandóság,
csak
szólni kéne,
levetve az álszemérmet, ha fáj…

2023-09-21