Pietro Rivera atya egy
kicsinyke római plébánián szolgált lassan két évtizede. Különös, zárkózott
ember volt, ennek ellenére, mikor a rogyadozó külvárosi utcákat járta, a
gyermekek lelkendezve futottak elé. Mindig elkísérték, ahogy a Gianicolóról lesétált
a belvárosig. Még hosszan kiabálták utána:

- Padre Pietro! Padre Pietro!

Senki nem tudta, hogy hova jár
el, mivel tölti szabadidejét. Sokat látták olvasni, mindenféle könyvet
felhalmozott a szobájában, s azokat tudósi komolysággal rendezte el. Éppen
ezért tartották eltűnéseit hóbortnak mindazok, akik ismerték.

Pietro atya a Ponte Sistóig
sétált el ezeken a délutánokon, ott megállt a híd közepén, s bámulta a járművek
villogó forgatagát. Vagy egy-egy natantét, mely a Teverén evickélve áthaladt a
hidak alatt. Arra gondolhatott, hogy végül is minden erről szól: utazni,
menekülni, megállni, leszállni, majd újra felszállni. És soha meg nem érkezni. „Berçant notre infini sur le fini des mers…”-
ahogy Baudelaire írta a véges úton vitt végtelenségünkről.

Éppen hazafelé tartott, mikor egy
kisfiú lépett hozzá.

- Maga pap. El kell mondanom
valamit.

- Gyónni akarsz, kisfiú?

- Nem vagyok megkeresztelve –
válaszolta az, s piszkos kis képén megeredt a sírás.

- Akkor csak beszélgetni
szeretnél.

- Igen… Talán… - felelte a kisfiú,
s maga is elbizonytalanodott.

- Gyere, üljünk le ide! –
mondta Pietro atya egy hosszú, vékony utcára befordulva, mely felett már tompán
csilingeltek az esti fények.  – Tessék
hát, beszélj!

- Nem tudom, hogy kell az
ilyesmit – mondta a kisfiú teljesen elbizonytalanodva.

Idegen volt neki, hogy egy
komoly férfi a szemébe néz, figyel rá, megfogja rossz, sebes kis kezét.

- Ahogy másoknak is szoktál
beszélni.

- Az más. Azok nem okos
emberek. Legtöbbje még gyerek. És azok vagy kinevetnek, vagy magamra hagynak.

- Akkor úgy, mintha az
Istennel kettesben lennél.

- Olyan nincs. És ha mégis lenne,
mit érdekelném én, a senki? Csak egy kölyök vagyok. Abból is… Tudja… Nézzen
rám!

Pietro atya elmosolyodott, de
mosolyát sötétre festette a szánalma, melyet érezni kezdett a gyermek iránt.
Piszkos, egyszerű, sokat vert gyermek volt, s arcát elcsúfították a bensejéből
feltörő indulatok.

- Kinevet?

- Nem, kisfiam. Csak ne
gondold, hogy rosszabb vagy, mint azok, akik csúfolnak. Vagy gyarlóbb, mint én.
Ugyanilyen voltam a te korodban én is…

- Loptam – mondta a kisfiú meg
sem várva, hogy a pap befejezze.

- A te helyzetedben megesik.

- Tehát nem vagyok bűnös?

- Oh, én ezt nem mondtam. Csak
annyit, hogy megesik. Bárkivel, mindenkivel.

- Maga lopott már?

Pietro atya nem lepődött meg a
kisfiú kérdésén. Ismerte ezeknek a kis ördögöknek az észjárását.

- Most m’ért hallgat?
Szégyelli?

- Nem akartalak szégyenben
hagyni.

- Mivel?

- Azzal, hogy nem loptam.

- Akkor mégsem esik meg
mindenkivel.

- Nem. De vannak más bűnök.
Mindenkinek van.

- Apám szerint a papok még
rosszabbak, mint a mifélénk – csattant fel hirtelen a kisfiú.

- Mifélénk? Tifélétek? Ilyen
nincs is. Az én atyám szerint nem a bűneink tesznek egyformává bennünket.

-  Hát micsoda?

- Hogy van bennünk jóság.

- Az én apámban nincs.
Mindennap elver.

- A maga módján az enyém is –
nevette el magát Pietro atya.

A kisfiú nem értette. Zavartan
kérdezte a papot, aki hirtelen megnyugvást adott neki ezen az estén. A
csendőrök nem kergették el, s nem kiabáltak felé a hasonló sorsú utcakölykök
mindenféle trágárságot. Soha életében nem látta ennyire szépnek az estét, az
épületeket, az embereket. A San Pietro hatalmas kupolájára ráfolyt a holdfény,
az utcák csendje nem volt kísérteties, s a langyos nyárest sötét árnyai nem
nyugtalanították.

- Mivel bántja? Bottal? A
kezével?

- A szeretetével.

- Azzal hogy lehet bántani?

- Képzeld, mindennap sírok
miatta – súgta oda Pietro atya a kisfiúnak szinte játékos hangon.

- De ebbe mi fáj?

- Hogy rájövök, mennyi dolgom
van, amit nem végeztem el.

A kisfiú hosszan
elgondolkodott.

- A maga atyja bölcs. És
kedves is.

- Bizony az – nevette el újra
magát Pietro atya, majd kézen fogta a gyermeket, hogy hazakísérje.

- Ne félj! Beszélek én az
apáddal. És nem fog bántani.

Mikor hazakísérte a kisfiút a kopott
és szagos lakásba, az apa meglepődött, hogy ez a komoly pap, akit ő is ismert
hírből, hazahozta a fiát.

- Már megint mit követett el
ez a gazember? – förmedt rá.

- Semmit. Ellenkezőleg. Sokat
segített nekem. Hagyják pihenni, beszélni, dolgozni. Jó gyermek ez – s azzal
elköszönt a háztól, hogy visszasétáljon az egyszerű kis templomához.

- Ez? – fortyant fel az apa, s
az öklével az asztalra ütött.

- Igen, ő. És magáról is
beszélt.

- Rólam? És mégis, miket?  – hitetlenkedett ez a könyörtelen tekintetű
férfi.

- Hogy szigorú, s törődik
vele.

A férfi mintha elérzékenyült
volna.

- Na, jó. Majd meglátjuk.
Magának pedig, atyám, köszönöm – felelte, s egészen az ajtóig kísérte.

Pietro atya lassan sétált a
viuzzákon, nem hagyta nyugodni a kisfiú sorsa. Hirtelen maga előtt látta
önmagát a dacos gyermekkor összes kegyetlenségével. Visszaidézte az anyját, e
vékony, korán elhalt asszonyt az elmosódott vonásaival, a kórházi ágyak közt
eltűnő arcot, az éter elborzasztó szagát. És az apját, ahogy ott áll
tehetetlenül az elnehezült ujjai közé rejtett arcával, mikor ő, a tehetetlen
ifjú rácsapta az ajtót, hogy elfusson, hogy elvigye tőle a végtelenségét ebbe a
véges világba.

Érzékelte az embereket, akik
elhaladtak mellette, a részeget, ki az ócska kerékpárjára támaszkodva
dülöngélt. Egy kutyát, mely riadtan vágtatott el mellette csapzott szőrével,
gyáva tekintetével.

Egy pillanatra megállt, majd
leült egy padra. Még mindig jól lehetett látni a Vaticano templomainak
csúcsait, ahogy azok harangja beledünnyög az éjszakába. Imádkozni kezdett.
Órákon át nem vett tudomást az ébredő városról, ahogy elindul a forgalom, ahogy
csattogtak a zsalugáterek, az első fények pattogni kezdenek a száraz, ősi
köveken.

Soha nem akart a Via degli
Scipioni vaskos casamentója felé menni. Most mégis elindult,
megállíthatatlanul, konok nyugtalansággal ment előre.

Kora reggel volt, mikor
megérkezett. Óvatosan kopogott az öreg ajtón. Várt, majd újra kopogott. Nehéz,
lassú léptek zaja hallatszott belülről. Aztán hangosan roppant a vaskos
zárszerkezet. Szomorú öregemberarc fehéredett elő a folyosó sápadt fényeiből. Az
ajtó teljesen kinyílt.

Pietro atya belépett a házba.
Az öregember felé lépett, majd megroggyant, mintha el akarna ájulni. Pietro
atya megragadta a vézna, gyenge testet, s magához ölelte. Ebben a pillanatban
az öregember a karját a nyaka köré fonta. Úgy, ahogy a gyermek kapaszkodik az
atyjába.

- Fiam, drága fiacskám! – ezt
ismételgette az öregember, s könnyei összeértek Pietro atya könnyeivel, hogy elkeveredjenek,
ahogy az utcákon a harangszó, az autódudák, a buszok mormolása, a munkába
igyekvők léptei, az imák és káromkodások, az ócska kerékpárok csörömpölése
összekeverednek, mert ez is az élet.

Pietro atya magához szorította
a férfit, aki egyszerre lett a minden, az elvesztegetett emlékek szikár, magára
hagyott viselője, gyónásainak örök résztvevője, s maga az Isten, akit oly’
végtelenül szeretett, ahogy gyermek az apját és az apa a gyermekét.