Kripta. Kő hideg levegő. Villanyt gyújtunk. Ketten megyünk le.
Az Asszony, ki rég temette ide gyermekét, és én. Serceg a gyufa. Megtöri a
csendet.Gyertyafényben látom a márványba vésett betűket.  Ilonka.

Állunk. Az Anya ajka mozog. Imát mond vagy
magában beszél? Nem tudom, de ezt hallom én:

" Elestél - felemeltelek. Elbújtál - megtaláltalak.
Tanultál - tanultam veled. Sírtál - szívemre hullott könnyed. Nevettél - hallom
kacagásod. Beteg voltál - voltam ápolod, orvosságod. Megnőttél - nekem
kislányom maradtál. Hamar meghaltál - utánad sikoltott a testem, azóta kereslek
szüntelen, azóta hordalak magamban újra... Márvány a sírodon. Halottak napja -
jaj nekem - csak ezt csókolom."

Állunk. Azután elhallgat az Anya. A fehér márványhoz hajol.
Megcsókolja, gyöngéden simogatja, mintha gyermekének arca volna.

Elindulunk kifelé. A villanyt eloltjuk. A gyertyák maradnak. Még
égnek, majd ellobbannak.

Csak a gyászoló szíve örökmécs, melyben  szeretett
halottunkra elolthatatlan az emlékezés!