„Meg
kell menteni minden olyasmit, ami komoly emberi és művészi érték,
s
aminek elfeledése veszteségszámba menne.”

                                                         
                         (Kner
Imre)

A
könyvtáros

Semmi sem történik véletlenül, oka van minden
életeseményünknek, találkozásainknak, amelyek alakítják, változtatják
körülöttünk, s bennünk az itt eltöltött időt. Így az idők vége felé minden
találkozás, és beszélgetés különösen fontossá válik, hogy ily módon számba
vegyük a múltunkat, egymáshoz fűződő, látszólag szövevényes kapcsolataink
különös módon összefüggő rendszerét. Felismerjük egymást, olykor évtizedek
távolából is rácsodálkozunk a másikra, mintha nem tíz-húsz év, hanem évszázadok
teltek volna el, velünk, bennünk, felettünk. Igen. Másképpen látszik működni az
idő, mint bolond óriáskerék pörögnek az események körülöttünk, szinte
követhetetlenül, de végül minden önmagába fordul vissza. Ilyen volt legutóbbi
találkozásunk is a Titkok helyi
könyvtárának örökös vezetőjével, a lassan tizenöt éve nyugállományba vonult
H. Zsuzsival, aki, közel harminc évig irányította nagy empátiával, szeretetteli
tudással azt a könyvtárat, ami akkoriban még hű volt önmagához, a szellem és a
lélek valódi értékeinek befogadásához, gyűjtéséhez, gyarapításához, őrzéséhez
és továbbadásához. Felette állt a korszellemnek, nem simult bele a kényelmes,
akol meleg, langyos, megengedő közgondolkodásba. Igazodási pont, menedékhely, a
nagy mitikus találkozások színhelye, meghitt beszélgetések, s e sorok írójának
második otthona is volt. Családi könyvtár,
időtlen, egyetemes értéktár, amelynek nem kellett minduntalan programtömegekkel
igazolnia a létjogosultságát, mint manapság.

Mindez tegnap történt, az azóta ránk szakadt, nagy technológiai nyomorúság előtti
időkben, a múlt évezred végén, a dinoszauruszok korában, félezer évvel az
utolsó jégkorszak után, a lángoló mamut fenyők évtizedében. Békés idők voltak,
s talán nagyobb renddel a fejekben, az aktuálpolitika szokásos idiotizmusa
ellenére is. S azután szépen lassan, de biztosan jött a nyomorúság, s vele együtt változtak az olvasási szokásaink, ahogyan
évről évre halványodott, távolodva tőlünk az
igazság ránk eső részének a
fénye. Belekényelmesedtünk ebbe a nyomorúságba, s lassan kezdtük elfelejteni,
hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, s merre tartunk, ha még igyekszünk valahová
egyáltalán, a semmibe vezető széles úton. Ezen nincs mit csodálkozni, hisz a
sötétlő korszellem füstje, mint fekete árnyék lopózik utánunk, s nagyon kell
vigyáznunk magunkra.

A behavazott nosztalgiák, a korszerűsített retró
világűrnyi csöndjében jól eső érzés tudni, hogy van egy hely a szívünkben,
ahová ma is haza mehetünk, s ez a könyvtár.
Az élő emlékezet háza, amely nem öncélú üres nosztalgia, szellemi régészeti
feltárás, hanem a megőrzött értékek felmutatatása, igazodás a bennünk lakozó
jóhoz, amely élhetővé teszi számunkra ezt a kurta időt, amely nékünk adatott.
Hivatkozás régi emberségünkre, kevesek önzetlen, áldozatos munkájára sokakért, egy ügyek feletti ügyért. A halhatatlan szombat délutánok megejtő varázslata, amikor
betértünk a könyvtárba, ki-ki a maga dolgaival, s itt találkoztunk egymással, s
várt bennünket Zsuzsi az asztala mögött, s előtte a „beszélgető” szék, ahová
minden érkező leült, s a könyvtárosnak
mindig volt egy jó szava hozzá, s az érdeklődő, kérdő tekintet őszinte volt, s
igaz válaszra várt.  A régi templomi
szertartásrendeket idézték ezek a pillanatok, a szentgyónás intim, tiszta
perceit. Jutott idő mindenkire, s az a szék ritkán volt üres. A délelőtti
rohangálások után ide tértünk meg sokan pihenni, találkozni beszélgetni,
olvasni… Nagyon is jó volt az a nyitvatartási rend, délután egytől hat óráig,
olyan emberszabású, volt idő és hely megállni, lélegezhetett a lélek,
kinyújtózhatott a szív, otthon érezte magát. Menedékhely, sziget volt akkor is
a szárazföldön, biztonságban érezhette magát a betűk barátja, a szellem embere,
oázis a szomjazónak a világ sivatagában. S a régi könyvtári klub, amelyet Laár Andris vezetett hosszabb időn át, s
meghívott vendégei egymásnak adták a kilincset, olyannyira, hogy híre ment az
isaszegi könyvtárnak. Kevesebb fiatal csellengett az utcákon, inkább bejöttek a
házba.  A könyvtár szerda és vasárnap kivételével egész héten nyitva volt
délelőtt tíztől este hatig. Mára már persze ez is megváltozott…

Minden összefügg egymással. A könyvtár ügye, a régi
házak fenyőgyilkos, új-barbár tulajdonosaival, s a "végeredmény"
egyazon irányba mutat: a tudatosan hagyománypusztító, értékleépítő
korszellemre, amely mást mond és mást cselekszik. A fejétől bűzlő hal, a régóta
diagnosztizált skizofrénia tipikus esete, amely jobban pusztít minden
mesterségesen előidézett járványnál. A régi tapasztalás így nem olvadhat az
újba, s légüres térben mozog minden szó és cselekedet. Pedig itt sincs új a nap
alatt, még a tévhitek sem változtak túl sokat. Ezért kezd barbárunk mindent elölről,
s azután csodálkozik, hogy egy idő után elfogy a lendület, kiürül a kassza,
megáll a munka, s marad a félkész mementó. Keleten is változatlan a helyzet.
Nem is lehet másként, amikor egy ideje már az értékvesztett, meghasonlott
nyugat után szaporázzuk a lépéseinket. Ez az "érzékenyítő",
valósághamisító, álvilágot építő, tudatosan romboló tendencia szitokszóvá tette
a demokráciát és utat nyitott a bomlásnak, s meg tudott olyan erősségeket is
rendíteni, mint a könyvtár.

A mai „korszerű” könyvtár igyekszik lépést tartani a
korszellemmel, s az oktatási intézményekből kikerülő, zömében hézagosan művelt,
technológiafüggő nemzedékek széles tömegével. A teret uralja a számítástechnika
és a mutatósan semmit mondó romantikus, horror fantasy és egyéb könyvek
hatalmas tömege. Színes, látványos puhafedelű rengeteg, megakasztják szemet,
magukra irányítják a figyelmet, könnyen olvashatók, könnyen feledhetők.
Állítólag ilyesmire van mostanság a legnagyobb igény, s még így is örülhetünk,
hogy egyáltalán még könyvet vesznek a kezükbe az emberek. Mint tudjuk, hogy
„nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet.” ( Kovács Ákos)
Az értékesebb tudományos, és szépirodalmi művek hátrébb kerültek, szemérmesen
rejtőzve a bejárati ajtón belépők tekintetétől. Bár, aki keres az még így is talál.

 Természetesen
ez esetben is vannak ritka kivételek, kiemelt tisztelet nékik. A remény a sokat szapult, még többet
rongált, ám továbbra is döntő emberi
tényező karizmatikus ereje, tudása és felelősségérzete lehet, akárcsak a mi Zsuzsánk idejében, aki azért realista
is volt, mert a legelső számítógépek az ő idejében érkeztek a könyvtárba, de
még nem ártottak a hely szellemének.
A régi gárda ismerkedett az új eszközökkel, amelyek munkájukat voltak
hivatottak megkönnyíteni. Szerencsére ebben az időben érkezett az intézménybe
szakmai gyakorlatra egy fiatal, tehetséges ember, Á. Kata, aki könyvtár-informatika szakos hallgató volt.  Segítségével
könnyebben ment az ismerkedés az új eszközökkel, de azok a szombat délutánok egyelőre nem változtak meg.

  Az értékteremtő
kevesek ellenszélben hajóztak minden időben, s dolgok nehezebb végét fogták meg,
s nem a könnyebb ellenállás irányába mozdultak el.  Így volt régen is, s különösen így van ma is. Fiatal
barátaim szerint posztmodern válságban van a szellem és a lélek egyaránt. De
miről is beszélgetünk egyáltalán? A sokszínűség forgatagáról, a felvillanó
képek gyorsan tovatűnő emléktelen soráról, a sodró szédületről, ahol mindenki
kapaszkodókat keres, maradandó értékeket a gyorsan porló felszín bíbor
sivatagában. Ahogyan futnak velem az évek, úgy látom egyre világosabban azt a
kegyelmi időszakot, ami boldogult ifjúságomat a könyvtárral kapcsolta össze, amelynek tizenhat éves koromtól tagja
lehettem, s vagyok mind a mai napig. Ez egy ösztönös mozzanat volt, olyan
természetes, mint a lélegzetvétel, s családi örökség is egyben, mert nálunk
mindenki olvasott, szüleim, nagyszüleim, keresztapám, keresztanyám, a jó
könyvre épült az értékrendjük, s lassanként az enyém is. Ez az alap, amelyre
felépülhet egy szilárd műveltség, ami folyamatos értékhordozó volt és marad,
minden gyorsan múló gyarlóság ellenére is.