Mindegyiküket
ismerem valahonnan régről,
mindenkit
láttam már valahol EGY helyen,
hol
magam is jártamban megálltam valamikor,
s
találkoztunk ismeretlenül is egy azon égbolt,
ugyanolyan
csillagrendszerek, ködök  alatt,
amit
nem ők választottak, hanem őket választotta
EGY
akaratos szél, hogy sodorja őket ágról-ágra
ez a
huzatos élet, mint hajóroncsot a tengeren
az
öntörvényű, szabad áramlatok  AMA KIKÖTŐ
felé…

Itt vannak újra megint, akik el sem
mentek,
konok léptekkel zörögnek szatyraikkal a
buszon
hajnalonta, az örök sörös doboz
gyűjtögetők,
elszánt nyugdíjasok, reménytelen
középkorúak,
rettentő erővel, rendíthetetlenül,
ugyanúgy,
mint évtizedek óta mindig, s nekivágnak a
hajnalnak,
haza sem mennek, tán nincs is hova, hisz a
háza
nem otthona egyiknek sem, olyanok ők, mint
a Janika
nálunk,- felnőtt forma kisgyerek-, aki
hajnali ötkor
már a sarkon ül a kerítésen, előtte a fának
döntve ócska biciklije,
rajta
csere-sörösüveg, olcsó italok, hulladék szeszek;
valamikor régen, amikor még élt az anyja,
sokfelé hívták
kertet ásni, fát vágni, mikor mi akadt,
szorgalmas volt,
jó melós, még anyámnak is dolgozott, de azután,
amikor az anyja elment, szétesett minden
körülötte,
idegenek mindenét elhordták, eladták,
hajléktalan lett,
s már nemigen hívják, de mindig úton van,
mint a sokarcú 
józan részegek, s közben zúg a nyári
hajnal:
„Zöld szeretlek, zöld imádlak.
Zöld
szél. Zöldbe borult ágak.”

Hányan, de hányan járják velem s a
kutyámmal együtt,
gyalogszerrel, kerékpárral mindig az
utcákat, ápoltan,
vagy örök- mocskosan, mint a
testvérszerelem-gyerek
Endre, akinek ősz-haja szakálla alól
lassan elvánszorog
a teste, s akiket még szanaszéjjel hord ez
a zöldülő szél;
így járunk már több ezer éve, mi
nehézsorsúak az ég alatt,
amíg közömbös gépein száguldozik
körülöttünk a közönyösnek
tűnő tömeg jobbra-balra, ismeretlen
célokon lógva,
gyereket iskolába, táborba  hordva, dolga után loholva
és soha utol nem érve, vonszolja-tolja ez
az életforma,
lábán jószerivel már mozdulni se tudna, s
csak a földet
hordja lassan rá ez az időzóna, s közben
örök körök útja
kanyarog a hegyre fel, mennek csak mennek
szünetlen
búcsúztatók közepette, míg tarka
szünetekkel olvad el a nyár;

s közben küzdök a következő százra készülő
makacs öreggel,
s várom az eljövendő pillanatot, amelyben
talán magamra is
jut még e pergő időből, s kellő szabadságú
társsal járhatok rendelt
vérteződöm gutaütés ellen, s a váltakozó
felhőzetben felettem
zörögnek az ágak, s belőlük titkon üzen
egy októberi nyár:
"Zöld szeretlek, zöld imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.”

2023-07-29