„Ostor
ige-habzás immár elég volt,
béke
van, nyár van, ti elléphettek,
vagy
vázába kerültök csendéletnek
a
tévé-azúrral bélelt hazában.”

/Nagy
László: Gyászom a színészkirályért/

I.

Pántlikás szavakkal ékített májusfák
dőlnek otthonaink elé. Nép-viseltes,
jelmezes ünneplések nem ütnek szíven,
de arcul vernek valamennyiünket, akik még
reménykednének egy tiszta, őszinte szóban,
megőrző, megtartó közösségi létezésben,
ahol mindenki tudja, helyét és szerepét,
s a másik sikerét nem koplaló irigységgel
nézi,
mint akitől elvettek valamit, hanem igaz
örömmel.
Erre várunk mind, azon kevesek, kik annyi
hazug
ütéstől földre veretvén, megmaradánk
mégis.
S élünk csendben, visszavonulva, a
lármázó,
májusfa pántlikás, idegzsongító kiáltásoktól
távol;
hagyva, hogy a kizökkent világ, megalomán
tébolyát
magából kiüvöltse, s dögletes szeszektől
öklendezve
hányjon fittyet a fennálló normarendszerekre,
és senkitől
sem zavartatva zabáljon fel mindent, amit
a gépezet
magától lelkesedve, naponta kifreccsent
magából,
immunissá téve mindenkit a bajra, s az erkölcsi
gátak
nem állnak ellent már semmilyen
támadásnak.

II.

Nap nap után e türelemre terelt tömegben
éled
a félelem rőt színű varja. Károg az égen a
romlás
megannyi fattya, savanyú- szőlő-képű
kurvapecér
szolgáinak az ukázt kiadja, s dolgait
elrendezvén
tovarebben. Kondenzcsíkok maradnak utána
az átszabott hajnali égen. Gyilkos
UV-sugárzás,
vagy néma zivatar szele seper át a kerten,
s a fedetlen
fejekben a bizonytalanság hullámverései
feszülnek
a halántékokon kéklő ereknek. Amikor
estefelé
nyomába erednél a hirtelen feltámadó
csendnek,
mintegy óraütésre, a semmiből előkerülnek
vállból rángó, napszemüveg-homlokú, arany
ifjak
s a készülő esteli idillt széttörik üres
fecsegéssel,
nyafka vihogással. Aztán, ahonnan jöttek,
oda mennek
vissza, az antiszociális kisdedóvó
növendékei.
Füstölgő abroncs sikolt, sziréna-jaj
darabolja fel
az alkonyi utcák dacoló némaságát, s
azúrkék
égbolt fénylik a leengedett redőnyök
megett.

III.

Elvadult kutya vicsorog az úton, nyakörve
rojtokban
lóg rajta. Megélt eddig házi koszton, és
senkit se kellett,
hogy kifosszon, hiszen a jó vacsora
reménysége megvolt
mindig, s nem hullott reá szégyenfolt,
gyalázat, hogy társainak
ordasa, tolvaja, gyilkosa volt. Szégyent
szimatol az éjben,
mely nem ad már nyugalmas falatot a kivert
kutyának.
Elkullog a házak előtt, hol a jól tartott
társak mordulnak
rá önhitt büszkeséggel, s láncaikon
csillan a hold.

2014-2024