Azok a
verskedvelők, akik a mai időkben a felületességen túl valamivel mélyebben
merülnek el a kortárs irodalmi alkotások rengetegében, sajnálatos módon nem
kevés alkalommal találkozhatnak azzal a felettébb bosszantó jelenséggel, hogy a
magukat önfényező módon jelentősnek, jegyzettnek tartott szerzők valamiféle
divatosnak hitt, vagy mondott mintát követve ugyanazt írják meg, -át, vagy
éppen –le, akár ezredszerre is. Számukra a kapcsolat az olvasóközönséggel
teljes mértékben jelentőségét veszti, hiszen csupán egymásnak, egy bizonyos
belső-, „felsőkör” számára készítik a modernek és kortársnak gondolt műveiket.
Így válik a szemünk előtt és a fülünk hallatára a nagynevű elődeink által ránk
hagyott csodálatos és mesteri díszletekkel pompázó színpad egy közhelyektől
hangos és ócska kellékekkel teleszórt silány játszótérré.

 
Török József azon kevesek egyike, aki messzire kerüli ezt az utat, figyelmen
kívül hagyja a fentebb említettek által megfogalmazott elvárásokat,
akinek nincs senkifelé megfelelési kényszere, aki bátran vállalja önmagát, az
olykor esendő, de mindvégig őszinte, egyenes embert.

„…Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom
ocsmány

módon a szolga ostobát…”

 
Ismerhetjük ezeket a sorokat József
Attila Ars Poetica című verséből, és szembesülhetünk ezen
gondolattal az immár második verseskötetét jegyző szerző alkotásainak
olvasásakor is.

 
Nem vitás, rendhagyó kötetet tart a kezében az az olvasó, aki veszi a
fáradtságot arra, hogy elkísérje a versein keresztül Török Józsefet arra az
útra, amit a költő az elmúlt, valamivel több, mint tíz év alatt bejárt, megélt.
Ugyanis a művek nem valamiféle tartalmi, esetleg formai szemposztok alapján
lettek szerkesztve, hanem szigorúan a keletkezési sorrendjük szerint. Ezáltal
részesei lehetünk a költő adott pillanat béli legbenső lelkiállapotának, hiszen
mint már a szerző első köteténél is megtapasztalhattuk, a kendőzetlen
igazmondás és a valóság hű, bár szubjektív ábrázolása a költő fő erényei közé
tartozik.

 Mindemellett
olykor jóértelembe vett meghökkentő képekkel, fordulatokkal találhatja magát
szemben az ember. Egy-egy pillanat, mozdulat, vagy jelenet ábrázolása anélkül
mondható virtuóznak, teljességgel egyedinek, hogy bárfilé művészkedést, öncélú
magamutogatást rejtene titkolt, vagy nyílt formában.

„…sorompó pálcája

tétlen szúr a tájba,

pezsgőszínű nyaram

szép vonatát várva…”

(Vér és arany)

  Török József költői világában a szó:
élő anyag, lélek. A sokszor szikár, inas sorok alatt ott rejlik az a poétikus
mélység, amely a gyakorta előkerülő ironikus, már-már bölcs gúnnyal színesített
hanggal, az ösztönös szimbolika használatával, a többször is váratlanul
megjelenő zavarba ejtő megoldásokkal megadják a versek erejét.  

 
Szinte a teljes kötetet átitatja a szabadságvágy és az életszeretet, ezért
mikor egy-egy vers után elmerengünk, ízlelgetjük az első pillanatban még
karcosnak vélt, sziklatömörségű sorokat, már akkor is a sajátunknak érezzük azt
a világot, amit Török József mutat meg nekünk. Szemernyi kétségünk sem marad
avval kapcsolatban, hogy ez a valóság.  Mondhatni, ezek a művek tükröt
tartanak elénk.

 „A próza olyan, mint az ablak, a költészet
pedig, mint a tükör.” Jean-Paul Sartre

 Néha
fájó a kép, máskor súlyosnak érezzük a terhet, de pontosan avégett hisszük el
teljes egészében, amit olvasunk, mert fel sem merül bennünk, hogy be akarnának
csapni minket. Az őszinteség nélküli bájolgás, a mesterkéltség, és az álmosoly
pingálása közül egyik elem sem tartozik a szerző költői eszköztárához. Itt
tisztességgel és becsülettel meghúzott, határozott ecsetvonások vannak.

S
hiába, hogy „…
keréknyomok közé tört utak kiszikkadt zátonyán…” járunk,
az alkotó így válik hitelessé, az olvasó pedig elégedetté.

 
A tartalmas mondanivaló mellett a versek formai és hangulati változatossága
szintén nagy erénye ennek a kötetnek. A művek olvasásakor éppolyan
természetességgel találkozhatunk a fanyar humorral, mint a magasztos
gondolatokkal; a komor vonalakkal éppúgy, mint a legélénkebb színekkel
megfestett formákkal; s az ősi magyar ritmusok mellett a modern dal
motívumaival is egyaránt. Mindez a szerző kivételes sokszínűségére engedi
következtetni az olvasót.

  
Az egyedi és szinte követhetetlen asszociatív képesség Török József talán
legjelentősebb védjegye. Számtalan versében tesz erről tanúbizonyságot.
Váratlan húzásaival, a végletekig kihegyezett zárlataival, a kegyetlen erővel
mellbevágó csattanóival olyannyira sajátossá, „törökjózsissá” teszi írásait, hogy azok ezer
közül is beazonosíthatóvá válnak.

 „Most akarok
és most kérek,

telem előtt egem kékebb,

sápadt Holdam elhalt álom,

kútba esett, nem sajnálom.



Horpadt fazék az ég alja,

alig van már zománc rajta,

ami pír van napnyugaton,

azzal magam megnyugtatom.

Seregélyek szőlőt loptak,

ijesztőnek ott a holnap,

a Megváltó ahol késik,

testek csúsznak el a késig.”

(Most akarok)

  A Partiumi Piskolton több mint hatvan
évvel ezelőtt született, ma már Vetésen élő Török József az éppen adódó
kedvezőtlen, vagy kedvezőbb körülmények ellenére is szigorú következetességgel
megőrizte mind a mai napig a magyarságát, amellyel a Feljebbvaló áldotta meg
őt. A hazaszeretet, az elődeink iránti végtelen tisztelet egyaránt olyan
motívumok, melyek több alkalommal is visszaköszönnek a kötet verseiben.

  
A Biblia szerint az ember eleve gyarló teremtmény. Éljük az életünket, és bár
törekszünk a jóra, olykor hibázunk, vétkezünk, ilyen, vagy olyan módon olykor
nem vagyunk képesek ellenállni a jelentéktelennek tűnő, vagy ne adj’ Isten, a
jelentősebbnek tartott kisértéseknek. Ezen cselekedeteinket azután szégyelljük,
titkoljuk, vagy egyszerűen letagadjuk, ki-ki jelleme szerint. A költő azonban
valamivel másabb helyzetben van, hiszen bátorságától, egyenességétől függően,
engedve a belső késztetésnek, utalva, vagy burkolt formában gyakorta beszél az
esetlegesen megesett, elkövetett hibáiról is. Ezen gondolatok szellemében
telitalálatnak tűnik a kötet címének megválasztása. Török József tisztában van
az árnyékosabb oldalával is, vállalja azt, becsületének és lelkiismeretének
köszönhetően bátran szembe mer nézni vele.

 Mint
már említettem, Török József az elmúlt tizenkét esztendő terméseiből állította
össze második verseskötetét, amellyel most a nagyérdemű elé áll, mintegy
beteljesítve a kötet első versében tett ígéretét: „… amíg meg nem mérem magam.”

 
Én személy szerint nem gondolnám, hogy sok aggódalomra lenne szüksége a
végeredményt illetően. A költemények önmagukban remek alkotások, összességükben
pedig teljes egészet alkotnak.

Ezen
versek ismerete semmiképpen nem lehet az ember kárára egy olyan világban, ahol

„…Vastag fehér ólom nyomja,

feszíti szét az eget,

Krisztus ott a faluvégen

rozsdás kézzel kéreget.”

(Január 27.)

  Így bátran merem ajánlani akárki
számára, hogy mélyedjen el az említett elmúlt időszak hol keserűbb, hol
édesebb, hol szomorúbb, hol vidámabb pillanatai között; tekintsen bele abba a
képbe, melyet Török József a tükréből látni enged.

Nagyszerű
élményben lesz része, garantálom.