/Cseh
Tamás emlékére/

I.

Újra kései siratók szemforgató jajongása
ömlik el egy újabb hant felett, hol csak
Egyetlen Barátod szólhatott utoljára Hozzád,
s ráfelelhettek a hőgutás temetői lombok:
nyílván megőrzünk magunknak,
nyílván sohasem feledünk,
nem hullajt ki magából rostás emlékezetünk,
nem mélyülnek tovább a ráncok homlokodon,
nem kékül tovább a halálba némult száj,
hanem csak mosolyog, még órákon át.
Hajad sem lesz már hamuszín-fehérebb,
s a csend se lehet nagyobb már
körülöttünk,
mint szívünkben a nyugtalanság,
mikor rontásodra nem tör többé az idő.

II.

Nyugvópontra ért benned, s
száztizenkilencnél
megállt a szív. S mi magunkban dúdoljuk
tovább
a százhuszadik lüktetésig, ránk maradt
dalaid.
nem tétova sejtés ma már, hanem fájó
bizonyosság,
hogy a bölények ideje lejárt, s maradtak
az árva aprószentek.
Hordába verődött bivalycsordák hajlítják
ránk akaratuk,
harsogón csörtetve át e törékeny, maradék
renden,
s mi előzékenyen húzódunk félre,
fuldokolva
könnyeinkben, nyelve a port dobogó lábaik
nyomán…

III.

Alig ismeri már nevedet rontott korunk
ifjúsága.
Kódorgó nemzedék ez, melynek nincs már
emlékezete,
csak éppen, hogy jelene, mit túl kellene
élnie,
s jövője is hazugságra épül, mint Bábel
egykori falai
és gödreikből kifordult, fehérlő szemekkel
nézik
pántlikás bárányfelhőinket a roskadó nap
alatt,
és nagyon nem értik, hogy miért kellene
örülniük
egy bizonytalan, de jólesően simogató
érintésnek.

IV.

Neved nékünk talizmán lett, melyet szívünk
felett
hordunk, hogy megóvjon, bútól, bajtól,
tévedéstől.
Segíts, hogy útközben mi is bölcsüljünk
kissé,
míg tűnődve ballagunk esténként az utcán
lefelé,
nyelvünk alá gyűrve régi igazságok
egyszerű szavait,
lelkesedésünk leporolt mondatait kiáltássá
hegyesítve,
tömb-acél szorosra zárva tépázott lelkünk
hadoszlopait,
indulunk, s „áttörünk, áttörünk a Széna
téren át!”

2009-2023