(Barátaimnak,
R.-nek és P.-nek)

 
A
ház előtt
markos
szelek morognak,
tar
ágakon
dülöng
a holdsugár,
a
kép komor,
vékonyka
ösvény
vág
a dombnak,
gödrök,
kövek, jégfolt,
tél
van, már február.

Jöttél
a semmiből,
megállt
a vén idő,
varázsod
ringatott,
több
volt, mint szédítő,
ujjam
hajadba bújt,
arcomhoz
ért kezed;
hálával
tartozom:
mindazt,
mi bennem
halkult,
múlni várt,
élettel
mérgezed.

S
azóta, mintha
száz
bolygón túlra látnék,
s Te
mindenütt ragyogsz,
hiába
bárhol
bármi
árnyék;
s én
boldog úgy vagyok:
bánkódni
nincs okom.
Bár
el nem hagylak,
mégis
búcsúzom.

Egy
másik este ez,
nincsen
közel, se távol,
a
csend csupán jelez,
majd
ajtót vés magából.

 
Nem
hallhat senki,
elmondalak
magamnak,
újból,
újra,
ezredszerre
ismét,
s
árnyékából számtalan
szavamnak,
lelkemre fényed
lázas
békességet hint szét,
s
viszlek, mint a málhát,
mely
nélkül mégiscsak
összeesnék.
Így
vagy egyszerre minden:
valóság,
álom,
teljes
szabadság,
és a
megkötöttség,
s én
önként boldog rabja
itt-járt
mosolyodnak,
mert
éreztem egyszer,
szemeid,
mint mosolyognak.

Pár
röpke pillanat
jutott
belőled,
nem
panaszkodom,
ez
sem kevés.
Néhány
percedet
telt
mámoromba ölted.
Illat,
mozdulat,
egy
bájos tekintet és
mint
ráadás,
hogy
engedsz,
új
lapot nyitok;
több,
mint ajándék:
mélyre
zárt titok,
s
amint idézlek,
a
másabb szívverés.

Egy
másik világot
egy
nap lángra
gyújtok
érted.
Villanó
tükörkép,
de
sejtem, Te így is
érted.

Nem
lenne könnyebb,
minek
hazudjak?
Tudom,
mi lesz s mi nem,
de
így a szép,
és
jó is, úgy hiszem.
Csak
ábrándozom,
s
innen vigyázlak,
aludj
csak!

Jobban
vagyok már,
vagy
ezt most képzelem?
Fázom,
magamra
öltöm az eget.
Fent
csillag ég,
lent
fénytelen;
egymáshoz
ér
múlt és jelen,
egy
dal szól,
Téged
rejteget,
s Te
bennem nélküled
örök
maradsz velem.