Sokak sok szép szóval fognak
búcsúzni Tőle. És méltán, hisz maga is a jótékony szavak és igék termője,
törzse és ága volt. Különleges és az utóbbi évtizedek legszebb könyvei
százezreknek adtak vigaszt, együttérzést, atyai önzetlenséggel megmutatott
életirányokat.

De mégsem az írótól, a
költőtől, a bölcselőtől búcsúzom, hanem az embertől, aki túláradón volt emberi,
s annyira az volt, hogy nem lehetett leválasztani az istenitől. Valamiképpen a
földön itt volt velünk, de mindig az Istenben is otthon, s mintha az Isten
tervezőasztaláról tanulta volna az életet.

Sok alkotói évet nyert,
szolgálta az Egyházat, a Várost, Családteremtő volt és Igéket hordozó. Tucatnyi
könyve velem van, a szavai, a gondolatai hosszan elkísérnek azzal a felemelő,
de már csendes rezignáltsággal is, melyet az általa hagyott űr a maga
csöndességével könyörög hozzám.  

Művei úgy viszonyulnak az
emberhez, mint hanglemezek az énekeshez vagy filmszalagok a színészhez.  Újra látjuk és halljuk őket, mozdulatok,
rezdülések vissza-visszatérnek, de a megtapasztalás immár földi létünkben
elveszett. „Összedőlt a kincstár”, ahogy Kosztolányi írta Róla is, noha
a Kincs megmaradt. Idekívánkozó hasonlat, a nagy művészethez mindig pompás
épületeket építettek, így az Isteni gondolatokhoz, a legnagyobb Kincshez Mácz
István lelkének pompás épületét adta a Teremtő. Tudom, hogy lelkeket mentett
meg és adott vissza a könyveivel, s tudom, kincseit kincsek, utódai, tisztelői
őrzik tovább.   

Nemes hajtású szövegeiben
gyakran fordult költőkhöz, ráemlékezve én is a legnagyobbakhoz fordulok, hogy megidézhessem
az Ő nagyságát: „Többé soha/nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. /Szegény a
forgandó, tündér szerencse, /hogy e csodát újólag megteremtse.”

Egyszer a legnagyobb nagyság
is iskolai tananyaggá válik, mert már nincsenek velünk. Nincsen itt Ő sem, aki
elmondta ezt vagy azt, közelebb vitt azokhoz a távolságokhoz, melyet egy
szemérmes Isten jelölt ki az ember számára. Egyszer-egyszer panaszkodott a
szívére, de a sors mindig oda üt rést, ahol a legnagyobb erény nyílt ki bennünk.
Széchenyi az elméjében, Mozart a józanságában, Beethoven a hallásában
fogyatkozott meg. Ha valami túl nagyra nő, az egyszer csak felrepül, ahogy
Kosztolányi híres novellájában kis gyermekhőse: „… Repült az egekbe, (…), a
lehetetlen képzelet birodalmába, s éreztük, hogy sohase bukik le, meg se áll az
örökkévalóságig.”

És ezért hiányzik a nagyság
teljessége, ezért szomorú látni az antik világ csonka, enyésző romjait,
pusztuló életműveket, hírességek sírjait a temetőben, mert a tűzhöz kell a
Tűzgyújtó, a Lánghoz annak Hordozója. Hiányoznak. Végzetesen!

Mikor leveleztünk, sokszor írt
nekem a barátságról, barátságáról. Érlelődött és megért bennem, elért,
megérintett engem, értettem értékeltem. A legtöbbre. Talán neki is tetszene ez
az Őt megidéző szójáték, nyelvünk örök, aranyigazsága. Hiszen nyelvében költő,
gondolataiban filozófus, hétköznapjaiban a legemberibb ember volt a szó nemes,
tiszta értelmében. Szinte napra pontosan ezt írta egy esztendeje: „…őrizzük
különös barátságunkat, bízom abba, hogy mindkettőnket gazdagít. Nekem szükségem
is volt és van rá.” Teszem hozzá, nekem is. És a jövőben is, hiszen
tudom, hogy a barátságot időtlenként definiálta.

És tértelennek.

És evangéliuminak.

Január 28-án köszöntésére,
utolsó születésnapi köszöntésemre így válaszolt: „Isten tartsa meg
barátságunkat.” Mindketten tudjuk: megtartja.

Örökre.