Néhány személyes, (zár) szó Fodor Miklós:
Garabonciás-katalizátor c. versgyűjteményéhez

 
 „ha sorsodhoz mágnesezed

veled
párbajoz, őrlődik

neked
szurkol, téged nyaggat

hogy
célod kitűzd, elérd”

(garabonciás-katalizátor,
részlet)

Az
utak összefutnak, s néha mi is találkozunk egymással, ha arra járunk… Főleg, ha
több mint két évtizedes különleges kapcsolat, egyfajta baráti kötelék fűz össze
bennünket, amelyben tanúi vagyunk egymás életének, kapcsolatainak, útkereséseinek,
hiszen földiek vagyunk, s remélhetőleg maradunk is. Rendhagyó világban élünk,
garabonciás idők szele zúg a fejünk felett, s olykor évek telhetnek el két
találkozás között, s szerencsés esetben, akad egy odaszentelt, figyelemmel
teli, őszinte óra, amikor megállunk egy szélvédett helyen, hogy rendezhessük
kissé közös dolgainkat. Számba venni az út állomásait, versek szőtte
reményeink, érzelem többleteink sorsát, s benne mindenkori állapotát a múlandó
lét örökbecsű pillanatainak… Az ilyen találkozások múlhatatlan varázsát, a
csoda pillanatát, hogy mi még itt vagyunk,
s akad szavunk e gond-árnyék szőtte világra; a barna avarban birkózó vakond
kölykök önfeledt játékára; az ártatlan, bizalommal teli életre, amelyet még nem
rontott le a sötét emberi szándék. Ez a gyönyörű ajándék pillanat, amelyre
figyelni, s amit védeni, őrizni kell az eljövendő szebb napokra.

Ez a
mostani találkozás egy kortárs garabonciással igazi örömünnep a számomra, s
mindenki számára az lehet, aki ezt a rendhagyó estét rászánta erre a léleképítő
együttlétre. A címben szereplő kérdés, amelyet maga az alkotó fogalmazott meg
kötetével kapcsolatban, érzésem szerint az egyik leglényegesebb, legfontosabb,
amelyet mostanság érdemes feltenni magunknak. S ki más is kereshetne, s
lelhetne válaszokat szívós elszántsággal, következetes, lelkes, konok
akarattal, ha nem a finomra hangolt lelkű, érzékeny, de egy filozofikus
racionalitással is rendelkező talentumos ember, aki a közösség épülésére,
építésére kamatoztatja képességeit, miközben maga is épül.

A
költő nem pusztán csak magának ír, amikor megfogalmazza az örökké való élet egy
titokzatos pillanatát a múlandóság katedrálisában, amely körbeöleli jelenlétünk
töredék idejét. Először magának, s azután a többieknek, nekünk olvasóknak,
hiszen jelenlétünk kollektív létezés (is), melyben sors-keresztjét hordozza
mindenki, hol jajongva, vagy néma, dacos büszkeséggel, de egyazon térben és
időben, hiszen valamennyien itt élünk.   A garabonciás-poéta kinéz az ablakon is,
miközben a tükörbe pillant, hisz folyamatosan önmagán szűri át azt a folyamatos
változást, amelyet világműködésnek hívnak a filozofikus, tudós elmék. Ez a
könyv bizonyos szempontból egy garabonciás elme fejlődéstörténete, amint
szekérre kazlazott holmijával, könyvvel a
hóna alatt, zörög az úton, s mellette néha az Isten ül a bakon. Gyűjteményes
kötet lévén, közel három évtized munkásságát foglalja egybe, ahol az egyes
művek végén nincsen dátum, de a figyelmes olvasó nyomon követheti egy jóra
fogékony ember, hegyi ösvényként kanyargó útját, a kezdetektől, a jelen
pillanatig, miközben magára ismerhet, ha akar…

Körök
érintői mentén, évek múlnak, hullnak át rajtunk, s az érintők különös módon a
párhuzamosok metszéspontján találkoznak egymással, ahogyan mi is most. Amikor
arra gondolok,  hogy mi minden történt
velünk attól kezdve, hogy először találkoztunk ezen a szent helyen, amikor e
sorok írója a maga ösztönös módján elkötelezte magát egy közös ügy mellett. Ahogyan mondani szokták, mintha ma lett
volna, tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor a száz
éves Attilát ünnepeltük… Jelképes erejű ez, s mint tudjuk véletlenek pedig
nincsenek.  Akkor indultunk el mi is,
némi tudatossággal felvérteződve, amikor garabonciás barátom elkezdte
lenyesegetni vadhajtásainkat, „hogy teremhessünk gyümölcsöket bőségesen az Ő
dicsőségére”, s ne csupán elvadult indulat tövisek meredjenek belőlünk a
világra, hanem lendületbe kerülvén megmaradhassunk azon az úton, amelyen most
is haladunk. Neki is oroszlánrésze
van ebben.  Sok mindent lehetne említeni,
mondani még… A Túlpart énekelt verseit, a VII. Regejáró Misztrál fesztivált,
vagy a 2015-ös, AKIK antológiát… De legyen ennyi most elég, hisz mindketten,
azóta is úton járó, nyitott szemű, tárt szívű-lelkű emberek, „a szépség
koldusai” maradtunk, s leszünk, míg adatik rá mód, idő és alkalom.  Hogy ma itt lehetünk együtt ezen az
ünnepnapon, s megtisztelő felkérésének eleget téve köszönthetjük őt, talán
bizonyság arra, hogy belénk fektetett munkája, bizalma nem volt hiába való,
mint ahogyan a többi, itt jelenlévő barátomé sem. Az elkötelezettség, a
szeretetteljes figyelem, s a mindenekfelett álló, alázatos megújulás kísérje
lépteit továbbra is. Köszönöm a szót és a figyelmet.