Hidegebb lett,

a mai est már nem késett,

s a lomha fények közt

toporogtak a kerítések.

Vaskos kémény járta az utcát,

üszkös életek őre,

elrepült a ködök felett,

éber fények lökdösték előre,

szemben templom állt meg,

hallgatott e szelíd imafészek,

a hold még rákönyökölt,

s a villamos is sárgán

fütyörészett.

Most az est egy pillanatra

megáll, majd int,

s megilletődve lógnak

lomha fényeink,

tornyok messze,

mint az éjszaka szarva,

szorongásunk lámpákba csavarva,

aztán jön a csend, az éj, köröttem ében,

mint a hiéna, néhány lámpa vicsorog

az utca börtönében.

A felnőttkorba döfködő élet,

hegyes pallosán vitt el onnan, a múltból,

mint egy ítélet

s egyszer megérkezem talán,

ahogy rohan velem az

égomladékos évek hasfalán.

Vallatom magam, hogy mire kell

büszkének lennem, kire vagy mire?

Hogy felértem a kamaszkorok tetőire,

s még a lelkem ugyanezzel a hévvel örül,

miközben annyi halottat dédelgetek magam körül,

hogy fejfákká vallatom az ötvenöt évem,

s ezernyi percét ezernyi napnak újra élem.

Csorgó nyálával előmászott

a lombokból az esti szél,

s két rozsdavörös tüdejéből kifújja

az alkonyatot az ég, az ég, mely

nyápic tornyok létráin

lefelé csúszik,

s elpattan a hold húrja,

s a sötétség belefúrja

lompos iszonyát a tájba,

míg a város tompán és fájva

kondul a harangok ércmedréből

felcsobbanó folyókkal.

Hajadra aranymosók

találnak az égi folyóknál,

mikor a koraőszt himbálja

az ég alatt a végtelen idő,

mely szűkre szab örömöt

és a szenvedést tágra.

Miféle isten festett e világra,

saját szívébe mártva konok ecsetjét?

Szemed elcsendesült zöldje,

mint az őszi búza,

csengő fényekkel lobog vissza onnan túlról,

melyben minden szín derűs és víg,

s mely már nem földi,

s talán égi volt mindig.

( megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)