" A halál nemcsak koporsó, hanem bölcső is" (Mácz István)

Sokak sok szép szóval fognak búcsúzni Tőle. És méltán, hisz maga is a jótékony szavak és igék termője, törzse és ága volt. Különleges és az utóbbi évtizedek legszebb könyvei százezreknek adtak vigaszt, együttérzést, atyai önzetlenséggel megmutatott életirányokat. De mégsem az írótól, a költőtől, a bölcselőtől búcsúzom, hanem az embertől, aki túláradón volt emberi, s annyira az volt, hogy nem lehetett leválasztani az istenitől. Valamiképpen a földön itt volt velünk, de mindig az Istenben is otthon, s mintha az Isten tervezőasztaláról tanulta volna az életet.Sok alkotói évet nyert, szolgálta az Egyházat, a Várost, Családteremtő volt és Igéket hordozó. Tucatnyi könyve velem van, a szavai, a gondolatai hosszan elkísérnek azzal a felemelő, de már csendes rezignáltsággal is, melyet az általa hagyott űr a maga csöndességével könyörög hozzám.  Művei úgy viszonyulnak az emberhez, mint hanglemezek az énekeshez vagy filmszalagok a színészhez.  Újra látjuk és halljuk őket, mozdulatok, rezdülések vissza-visszatérnek, de a megtapasztalás immár földi létünkben elveszett. „Összedőlt a kincstár”, ahogy Kosztolányi írta Róla is, noha a Kincs megmaradt. Idekívánkozó hasonlat, a nagy művészethez mindig pompás épületeket építettek, így az Isteni gondolatokhoz, a legnagyobb Kincshez Mácz István lelkének pompás épületét adta a Teremtő. Tudom, hogy lelkeket mentett meg és adott vissza a könyveivel, s tudom, kincseit kincsek, utódai, tisztelői őrzik tovább.   Nemes hajtású szövegeiben gyakran fordult költőkhöz, ráemlékezve én is a legnagyobbakhoz fordulok, hogy megidézhessem az Ő nagyságát: „Többé soha/nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. /Szegény a forgandó, tündér szerencse, /hogy e csodát újólag megteremtse.” Egyszer a legnagyobb nagyság is iskolai tananyaggá válik, mert már nincsenek velünk. Nincsen itt Ő sem, aki elmondta ezt vagy azt, közelebb vitt azokhoz a távolságokhoz, melyet egy szemérmes Isten jelölt ki az ember számára. Egyszer-egyszer panaszkodott a szívére, de a sors mindig oda üt rést, ahol a legnagyobb erény nyílt ki bennünk. Széchenyi az elméjében, Mozart a józanságában, Beethoven a hallásában fogyatkozott meg. Ha valami túl nagyra nő, az egyszer csak felrepül, ahogy Kosztolányi híres novellájában kis gyermekhőse: „… Repült az egekbe, (…), a lehetetlen képzelet birodalmába, s éreztük, hogy sohase bukik le, meg se áll az örökkévalóságig.” És ezért hiányzik a nagyság teljessége, ezért szomorú látni az antik világ csonka, enyésző romjait, pusztuló életműveket, hírességek sírjait a temetőben, mert a tűzhöz kell a Tűzgyújtó, a Lánghoz annak Hordozója. Hiányoznak. Végzetesen! Mikor leveleztünk, sokszor írt nekem a barátságról, barátságáról. Érlelődött és megért bennem, elért, megérintett engem, értettem értékeltem. A legtöbbre. Talán neki is tetszene ez az Őt megidéző szójáték, nyelvünk örök, aranyigazsága. Hiszen nyelvében költő, gondolataiban filozófus, hétköznapjaiban a legemberibb ember volt a szó nemes, tiszta értelmében. Szinte napra pontosan ezt írta egy esztendeje: „…őrizzük különös barátságunkat, bízom abba, hogy mindkettőnket gazdagít. Nekem szükségem is volt és van rá.” Teszem hozzá, nekem is. És a jövőben is, hiszen tudom, hogy a barátságot időtlenként definiálta. És tértelennek. És evangéliuminak. Január 28-án köszöntésére, utolsó születésnapi köszöntésemre így válaszolt: „Isten tartsa meg barátságunkat.” Mindketten tudjuk: megtartja. Örökre.