Virágok a gyász útján
Hosszú volt az út, ami vitt engem.
Elítélt a sors - vándorolok és befogom!
Az égő nap, éjjel a kioltó csillagok,
minden, amit melletted látok megérinti a lelkemet.
Arcom melegszik a szélben, fonataim lobognak,
szokatlan, tömegen kívül.
Egyedül a világon, család nélkül,
egyik helyről a másikra sétálva, semmi tragédia,
csak néhány barát - üvegfiúk.
Figyelj rám az ablakból, a hangom megjelenik:
barátok ülnek az asztalhoz, bor - Palinca folyik,
amikor elhagyom őket, nem hagyok mást, csak nyomokat.
Fejemre az ősz utakat rajzol nekem.
A mennyből készülnek, hogy felelősségre vonjanak.
Gyújtsd meg a gyertyákat, ha elhagylak!
Nyugtalan lélek, akit az út visz és vágyakozás...
Vérszirmok, úton a mennyország felé, megvágtak.
Lelkemben - fekete virágok nőttek a gyász útján.
Vetiș 02.08.2024
(A vers érdekessége, hogy a költő az alább látható korábbi művét románra fordította, majd pedig azt a szöveget a google fordító automatikusan a fentebb olvasható formában adta vissza.)
Nyugtalan lélek
(Csavargó dal)
Hosszú volt az út, vitt rajta a láz,
két dolog vezérelt: a csavargás s a vágy.
Perzselő nappalok, és forró éjszakák
emléke elkísér, ha indulok tovább.
Hajam fújja a szél,
fürtjeim repülnek,
vidám nótám ágán mégis
fogoly szavak ülnek…
Egyedül vagyok, nem vár rám család,
nincs gyerekzsivaj, nincs asszonyszájalás,
csak néhány jó barát és ivócimbora
néz ki az ablakán, ha hangomat hallja.
Jönnek a barátok,
jönnek szépen sorban,
lábnyomukkal írnak múló
emléket a porba.
Homlokomra lassan ráncot ver az ősz,
készíti a számlám már az Égi Csősz,
gyertyákat gyújtsatok - majd, ha elmegyek,
nyugtalan lelkemre így emlékezzetek.
Vörös rózsák testén
véres lábbal járok,
testemben kinyílnak lassan
a fekete virágok…