Tél az ablakomból
Fázós volt ez
a januári reggel,
szúrós nyelvekkel
nyalta a tájat,
s ahogy a széltől a hó száll,
majd újra lép egyet,
s más fák között kószál,
már vártam a tavaszt,
a fényt, a zsivajt,
mely ezeken a fákon is kihajt.
Ülök egymagam, s bámulom a reggelt,
köröttem a ház, mint barakk,
rajta és benne szálldosnak,
foglyul ejtett napsugarak,
s én, mint rossz kártyás, ki
napok óta veszt,
hirtelen azt látom,
hogy minden tárgy élni kezd,
fények magasodnak, a csend
ólmos buborékként száll,
s arra gondolok, hogy bárcsak
itt lennél és sóhajtanál,
levennél egy könyvet,
tudnád, hogy testvéreim ezek,
s mind vértanú is, és engem véd,
s Te unottan letennéd,
mert tudnád, hogy nincs más,
nem vagy anya vagy nővér,
de én tudom, több vagy náluk,
s miattad már nem fáj a haláluk.
Régen, a Kandó út végén
volt egy kicsinyke bolt,
emlékszem, mikor valaki ott
egy foltos nagykutyát elgázolt.
Az autónak még meg sem
sérült az eleje,
csak piszkossá tette
a kutya agyveleje.
Még támolygott, sántikált,
s mikor est lett,
hörgött, majd kimúlt,
s akkor láttuk, hogy a hasa kifeslett.
Három hete még karácsony volt,
soha nem beszéltünk róla,
de mindig úgy gondoltunk rá,
mint egy közelálló haldoklóra.
Néha ez a kutya meglátogat,
s ott ülünk az ablak előtt hárman,
a kutya, gyermeki létem
és énmagam így, januárban.
Nézzük az ágakat, repülnek
a fénytől, mindegyiken szárny van,
a falamra vetülnek,
s gyilkost látunk minden árnyban.
És beszélgetünk: „Barátom,
nem tudom, hogy örülj vagy félj-e,
csak azt érzem, hogy nem maradt más,
csak a szavak meztelen zenéje:
hogy az ember porszem és sivatag
majd rög és újra rög,
aztán újra por, s hogy miféle mérnökök
alkották, hogy mind gyilkolni tudjon:
a száj, a szem, az ideges agyvelő,
a fegyverként viselt kezek,
s nincs ki elpusztítsa
e pusztító szerkezetet.
(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)