Estefelé
Kinyílt a világ, fut a nap, az ég, s rovarhad
dong, lesi a fát, a földet, minden, mi étek,
a földek és a fák megindulnak,
s izzadják az édes-zöld verítéket.
Csak az ember ámul tétlen és tétován,
hatalmas késekkel és fémököllel jön,
bámulja az elvetélt világot,
s csodálkozik az eltűnőn.
Fortyognak a felhők, merő tűz az ég,
habos köddel jön az est és gátat épít,
de még a délután az úr,
s rám szórja bronztüskéit.
E gyors ragyogásban fellebeg
még néhány pelyhes ágú fa itt,
Sötétedik… és a hegy, a fagyos világ
szétnyitja fehérlő combjait.
Kopott, piszkos aranyégbolt tűnik,
s mint rossz szerető, ki arra várt,
becsapja a világ fekete ajtóit,
s elsodorja a vöröslő láthatárt.
Ó, a nap, a nap, fényes hatalom,
hamvad a lombok gömbjén,
majd belezuhan az összes tóba,
és füstöl, mint templomban a tömjén.
A felhők, mint tengermélyen a ráják,
s minden ég és zúg és áradó,
s a felperzselt egek aranyában,
úgy ül, mint trónján a fáraó.
Még nem zajos az est, feldönti az
embert a munka, a megkísértő haszon.
s nem láthatja, ahogy a hold
szétfolyik a nagy égi teraszon.
