Zolika
Zolika szép arcú, de bágyadt tekintetű kisfiúcska volt. Sokszor elnéztem, ahogy kiközösítve áll az aprócska iskolaudvar egyik sarkában. Állt és nézett, s lehetetlen volt eldönteni, hogy vágy vagy gyűlölet könyökölt-e ki ebből a zöldes folyású szempárból.
Elhatároztam, hogy megbarátkozom vele. Kantáros nadrágjának zsebeibe bújtatva kezét felhúzott vállal állt, mintha éppen készülne a zsebeibe visszamászni, s ahogy odaléptem hozzá, ezt cincogta:
- Mit akarsz, te ostoba?
Már sarkon fordultam, hogy ne kelljen ezzel a fiúval közös levegőt szívnom, de aztán rádöbbentem, hogy őt is ugyanaz a nap ébresztgeti, s a vágyait ugyanaz a kék ég pelenkázza végtelenné. Gyermekek voltunk, a napok egyszerre öregítettek vásott, de ártatlan, félénk, de bántásra kész jószággá. Visszafordultam.
- Nem volna kedved valamit játszani?
- Az a magadfajta ostobáknak való – dörrent vissza, s mintha mélyebb is lett volna a hangja.
- Tudod, mit jelent ez a szó, hogy ostoba?
- Hát persze! Olyan, mint te vagy – nevetett fel, s most láttam, hogy kavicsszerű fogai mögül úgy serkent ki a gúny, mint sebből a vér.
Úgy tűnt, mintha a szája maga is egy seb lenne a fején, egy mély hasadék, mely rossz szagú és fertőző. De nem adtam fel.
- Felejtsd el az ilyen szavakat. Gyere inkább! Kitalálunk valamit.
A kezemet nyújtottam. Hirtelen megrándult a válla, de az ökle aztán visszasüppedt a zsebek közönyébe.
- Na, gyere! Ne kéresd magad! Nem állhatsz itt egész nap.
- Jó nekem így.
- Ugyan, ez senkinek nem jó.
- Nekem mégis az.
- Palinak új labdája van. Ilyennel játszanak a világ legjobbjai!
A lába már elindult, de a makacssága birkózott még a lelkével. Aztán mégis megindult utánam. Hiába vártam, nem akart mellém állni. Nem tudott közösséget vállalni velem. A legkisebb gyerek volt, az a fajta veréb, akit úgy kellett kiszabadítani a tojáshéjból, s ezért haragudna a világra.
Mikor meglátták a többiek, ezt mondták.
- Ez nem játszhat!
- Velem van – mondtam védelmezőleg.
Pali elénk állt.
- Veled? Ez csak magával van. Ezért nem kell senkinek. Már mindenkit megbántott. Te jöhetsz, de ez… ez semmiképpen.
Volt ebben a dacban valami férfias. Nem gyűlölködő volt, hiszen nem bántott, csak ítélt. A szeplői ilyenkor Palinak kigyúltak az arcán, apró kis tüzek lettek, melyet hevessége élesztett és őrzött. Mégsem tudtam haragudni rá.
- Mi bajotok vele? Próbáljátok ki!
- Már megtettük. De önző és aljas. És még a nagyapám sem káromkodik úgy, mint ez a kis görcs! – és azzal felé intett, hogy elmehet.
- Nem is akartam tőletek semmit! Csak ez az ostoba idehozott.
- Ostoba? Laci a legjobb tanuló talán az egész iskolába. Te meg félévkor is megbuktál. Ha még egyszer ostobázol itt nekem, a fogaid bánják.
Válasz nélkül hátat fordított, s úgy kotródott vissza a helyére, arra a szigetre, melyet ez a sistergő, lármás gyermekóceán dühösen elkerült, csak a viharja paskolta meg néha.
Kerestem az okokat. Pedig jó családból származott. Tiszta, rendezett volt, ha csak össze nem verték, de még akkor is rendre utasította napbarnított kezével a gyűrődéseket a ruháján. Apja városi elöljáró, az anyja pedig a gimnáziumba tanított. Két bátyja pedig egyszerű két kölyök volt, olyanok voltak, mint Zolika, csak nagyobb, hosszabb kiadásban.
El is felejtettem volna a dolgot, ha aznap nem várom meg Radnay Gyöngyit, akit én csak Gyöngynek hívtam. Kis szőke volt, még vékonyka, de olyan bájos volt az arca, hogy jó volt csak ránézni. Senki nem gúnyolta az ügyetlenségéért, mert olyan önzetlen volt, mint valami gyermekszent egy soha meg nem írt könyvben.
Tehát Gyöngy ott termet a kis szoknyájában, vékony lábacskáival, és csupa gyöngy nevetésével.
- Akkor tanulunk délután?
- Persze. Azt sem tudom, hogy kell tartanom a füzetet, hogy ki tudjam olvasni a képletet.
Gyöngy nevetni kezdett az én- talán Zolika most nem tévedne – ostoba megjegyzésemen. De ez a kislány mindenen nevetett, amit mondtam, és ha nevetni kezdett, egy nagy nevetéssé változott át. Egy hosszú, sápadt, csupa arany nevetéssé.
Mostanában kezdett zavarni az a szokása, hogy megfogta a kezemet, de együtt tanultunk meg járni, s a szüleink úgy vittek moziba, hogy egymás kezét kellett fognunk, s ők mögöttünk jöttek. Kibeszéltek minket, s azt hitték, hogy nem értjük a szavaikat. De tudtuk, hogy Gyöngyöt nekem szánják feleségnek, s engem neki férjül, s ezt olyan kedvesnek találták. De tizenegyévesek lettünk, s Gyöngy megnyúlt mellettem, más lett a mozgása, s már nem nevetett olyan sokat. Néha megállt a kirakat előtt, persze a kezemet nem engedte el, s hosszan magyarázott. Mostanában úgy néztünk ki együtt, mint egy idősebb nővér a kisöccsével sétálna.
És ekkor keveredett elénk Zolika.
- Szerelmesek vagytok?
- Nem, dehogy! – csattatunk fel egyszerre!
- Mikor lesz a lagzi, ostobák? – kérdezte megvetően.
- Nem lesz semmiféle… Tanulni megyünk.
- Akkor miért fogjátok egymás kezét?
- Mert jó. Mert barátok vagyunk. Mert így fejezzük ki, hogy jól ismerjük egymást – mondta fel Gyöngy a leckét, amikor kettőnkről kérdezgették.
Éreztem, hogy már ő sem ragaszkodik ehhez a szokásunkhoz, de félt, hogy megbánt, ha véget vet neki.
- Segítetek nekem is? – kérdezte Zolika némi sóvárgással a tekintetében.
- Ha nem sértegetsz állandóan – válaszoltam gyorsan.
De Gyöngy csak ennyit mondott:
- Gyere, addig sem állsz a sarokban.
És aznap délután velünk tanult. Használhatatlan volt, de mégis megenyhült, közelebb húzódott, néha sírt is, mikor kiderült, hogy ezt sem vagy azt sem tudja. De Gyöngyöt egyből a bizalmába fogadta, mellé ült, figyelte a szavait. Láttam, hogy küzd benne valami megfelelési hajlam, hogy befogadják. De láttam, hogy a teste hevesen ellenáll, keze idegesen kapkodott, még az ujjait is összefonta. Fájdalmas szétszakítottsága ugyan megmaradt, de már hozzánk tartozott, s felém hálával fordult, Gyöngybe pedig szerelmes lehetett. Mert Gyöngy napról napra szépült és magabiztossá vált, s most már volt két öcsikéje.
Tavasszal és nyáron, mikor a vízparti fák teleszórták a közeli nagy tavat azzal a furcsa aranyderengéssel, mely a tavaszi rügyfakadást követi, Zolikától néhány napra megszabadultunk. A Bolgár-tengerpartra vitték nyaralni, Gyönggyel otthon nem törődtek. Ő pedig olvasott, rajzolt, mint a korabeli lányok, s néha otthon táncolt a kis rádió hangjára. Ügyetlenül, mint egy kismajom, de ahogy az ablakon beáradt a fény, ugyanazt az aranyderengést láttam a levegőben, mint a tóparton.
És hogy megnőtt, elhagyott és néha magamra is hagyott, úgy tudtam meg, hogy amikor leült, a szoknyáját szégyenlősen a térdéig húzta és olyan borzasztóan öltözött, mint aki azt akarná, hogy elforduljanak tőle. És komoly könyveket olvasott, a Bovarynét és a Hóditó Pellét, meg verseket, olyanokat, amiket nem is értettem.
Mikor Zolika visszatért, pártfogásába vette, néha még vele is többet törődött, mint velem.
- Azért nem vagyok szemét, mert többet adok annak, akinek nincs.
- Ugyan, Zolikáék gazdagabbak, mint én vagy te…
- Biztos vagy te ebben? – kérdezett vissza, s akkor nem értettem a szavait.
Augusztusban két hetet voltunk Zolika nélkül, ő most valami betegség miatt kórházba került.
- Látogassuk meg! – mondta Gyöngy, s az arcát belemosta a kései alkony bronzfényeibe.
- Nem akarom?
- Miért? A barátod!
- Nem a barátom. Csak szerencsétlen. A kutya sem játszik vele. Utálatos.
- Akkor miért lógsz vele?
- Mert megsajnáltam.
- Én is, mert kórházban van, s jól esne neki, ha bemennénk hozzá.
És ő elment, én otthon maradtam. Két napig nem is láttam ezt a lányt, akit hirtelen utálni kezdett.
Aztán egyik reggel anyám hangjára ébredtem, mintha lelkendezett volna és olyasmiket mondott, hogy „persze, itthon van. Mindig itthon csücsül”.
- Gyorsan kelj fel, mert itt van!
- Ki van itt?
- A kis barátnőd.
- Már nem a barátnőm. És nem is szeretem már.
- M’ért nem szereted? Eddig olyan jól megvoltatok.
- Mert ciki lányokkal barátkozni.
- Ne használj ilyen szavakat, hogy ciki. Így a neveletlen gyerekek beszélnek. A barátaid pedig nem szeretnek úgy, ahogy ez kislány.
- Hát ő se szeressen!
Mikor ezt kimondtam, Gyöngy fejecskéjét láttam meg az ajtóban, ahogy dühösen néz rám. Aztán vöröslőn lobban a haja, s elszaladt.
- Most mehetsz utána bocsánatot kérni! – mondta anyám korholó tekintettel.
- Dehogy megyek! – válaszoltam kényeskedőn.
- Szerintem te féltékeny vagy!
- Nem vagyok féltékeny – kiáltottam fel fájdalmasan.
- Féltékeny vagy, mert szereted, és azt hiszed, az a kis pocok Zolika elvette tőled. De a barátság nem így működik.
- Mit tudsz te a barátságról! A mai gyerekek mások! – vágtam hozzá ezt a sűrű és savas dacomat anyám bánatos homlokához.
Napokig egyedül voltam. Ha lementem a Nagy tóhoz, csak követ dobáltam a vízbe. Jó játéknak éreztem, mert csönd volt, szórakoztatott az elmerülő kavics buggyanása, és szerettem a fákat, a vizet, a lombokon ugrándozó, majd az esti órában szétfröccsenő napot.
- Tudtam, hogy itt vagy – mondta Gyöngy váratlanul.
- Ha tudtad, minek jöttél ide?
- Zolika visszajött!
- Nem érdekel!
- Mi érdekel?
- Semmi!
- Akkor most mi legyen? – kérdezte közömbös hangon.
- Mindig lesz valahogy – válaszoltam elfojtott indulattal. – Mindig…
- Akkor megyek – mondta, de beelvágtam a szavába.
- Ő az új barátod?
- Igen, lecseréltelek. Ő hűségesebb.
- Te meg hülye vagy!
- Ha hülye vagyok, akkor szia!
Akkor nevetségesnek tartottam ezt a logikailag ostobácska mondatot, de ma már tudom, hogy a fájdalom hosszú és alattomos rést vág a szavak közé.
És amikor Gyöngy már eltűnt, akkor kiabáltam utána:
- Menj a hülye Zolikádhoz!
Mikor hazaértem, apám cigarettázott az udvaron a fa alatt. A sziluettje komorrá, idegenné tette, de mégis szerettem volna megölelni. Tudtam, hogy nem lehet, apám ölelhetetlen volt minden szempontból, anyám is csak karácsonykor és a névünnepén tette, de ezt is óvatosan és felkészülve a visszautasításra. Nagyobbacskaként el is gondolkodtam, hogy lettem én, ha apám mindig magányos ölelhetetlenségében áll az életének udvarán, és egész lénye egy komor, fáradt sziluett, melyet füstköd vesz körül, és a gondolat és szótlanság embertelen pátoszába bújik bele.
Augusztus utolsó napjai voltak, mikor arra ébredtem, hogy valaki bámul. Gyöngy volt az.
- Te mit keresel itt?
- Hozzád jöttem.
- Zolika beadta a válókeresetet?
- Megváltoztál – mondta, s a haját kisimította az arcából.
Olyan szép volt ez a mozdulat, ahogy felemelte a formás karját, s hirtelen olyan nőiesen csupasszá tette ez a mozdulat, és mégis olyan díszes lett. A könyöke, a csuklója, a bőre, a nyaka más volt, a vonalak titkos rendezettsége, hajlékonysága, a formák nagyszerű alattomossága, mely belekúszott az ösztöneimbe, mögém látott. Talán elég lett volna magamnak bevallanom, hogy szép volt. A gyermekszív. meselátomása. És a hangja is más lett. Már nem csipogott, mint egy kislány, hanem megfontoltan ejtette a szavakat.
- Ha látnád magadat. Csupa kóc, magas vagy és ez nem túl szép.
- Zolika meg fog halni…
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a szavaival. A név és ez a könyörtelen ige úgy kergetőztek a tudatomban, mint végzete elől menekülő lepke és jókedvű gyilkosa.
- Érted? – kérdezte kétségbeesve.
- Értem.
- Akkor?
- Most hagyj!
Nem szólt semmit, ült még egy percet az ágyamon azzal a merev szótlanságával, melyet mintha most kutatott volna elő magából, mint valami régi ruhadarabot a szekrényből, hogy ismét hordja és viselje. Nem akartam látni, s nem azért, mert részvétet éreztem Zolika iránt. Inkább magam is megrémültem, hogy ha ez a gyerek meghal, én is meghalhatok. Különösen idősödő apám és a beteges anyám. Már nem az a kis bimbózó ágacska-lány ült az ágyam szélén a megkeseredett kamaszszívével, hanem az elmúlás csupa vonal, csupa árnyék kísértete. És nem akartam látni. Hirtelen megundorodtam tőle.
- Nem érted? Menj el!
- Nem jössz meglátogatni?
- Nem!
Mit mondjak neki, ha kérdez rólad?
- Hazudj valamit! Abban jó vagy.
- Sajnos nem tudom visszahazudni őt az életbe.
Ezt mondta. És húsz évvel később is ezen a mondatán gondolkodtam. Hogy mondhatott ilyet? Hogy mondhatott ilyet egy tizenkétesztendő lány, aki olvasott volt, ügyesen megfigyelte az embereket, de hol volt ő még az élettől? Legnagyobb sebe egy horzsolás volt, mely két hét alatt elmúlt.
Aztán Zolika kijött a kórházból, mindenki dicsérte, hogy milyen jól néz ki, és hogy milyen erős, és volt, aki azt mondta, hogy jót is tett neki a betegség, mert kedvesebb lett, tornázni kezdett, s bár a gyógyszerek megkeserítették, sokszor nevetett az ócska vicceken és derűvel nézett szét maga körül, mikor őt ünnepelték.
Én még azt is elhittem, hogy meg fog gyógyulni. Mikor találkoztunk, bár neheztelt rám, mintha gyorsan megbocsátott volna, s elfogadta a hazugságainkat. Mert Gyöngy valóban hazudott neki, s olyan hihetőn tette, hogy arra gondoltam, ha felnőtt nő lesz, hogy fogja kihazudni az életéből a bűnöket, s hogy fogja belehazudni mások életébe magát.
Elmúlt az ősz, kifakult hosszú aranybágyadtsága. Hirtelen tél lett, nagy, erős markú tél, mely lepofozta a fákról a lombokat. Zolika gyakran eljárt hozzánk, de ezt nem mondtuk el az iskolában. A mi titkunk keserű és kukacos gyümölcse volt a hallgatásunk, az álszenteskedésünk, mert megkedveltük ezt az apró ördögöt, de az iskolában már nem hagytuk, hogy a sarokban álljon. Gyöngy adott neki egy Verne-kötetet. Azzal ült le a kis ócska padra, s magában olvasgatott. Viszont sokkal jobban tanult.
A karácsonyi szünetben a két ünnep között eljött hozzánk. Gyöngy is ott volt. Anyám pulóvert kötött neki. Gyöngy boldog volt, úgy viselte, mint szent a sebeit, mint uralkodó a kialkudott dicsőségét. Féltékeny is voltam, mert azt éreztem, hogy anyám olyan lányt szeretett volna, mint Gyöngy, és a jó megérezte a jót. Anyám, amíg élt, a jóság és a kedély vidám asszonya volt az utcában, mindenki ismerte és senkinek nem volt rossz szava rá. Talán azért volt boldogtalan, mert nem találta meg az eszményeit. Vagy ha rájuk akadt, azt a művészetben lelte meg egy-egy percre, s úgy védekezett, hogy boldognak hazudta magát. Mikor meghalt, mintha összezsugorodott volna, szégyenlős lett, mint aki félt, hogy megszólják, mert meg mert halni, s bár nem tudott jól, mert megcsúnyult, s még a kórházból is a koporsóba hozta magával a lélegeztetőgép egy csövecskéjét.
De amíg élt, megbántott, hogy osztoznom kellett azokkal, akiket szeretett.
Közelgett karácsony szent napja, kint nagy fehér hókupacokká emlősödött a táj. Virgonc hódombok között futkostunk mi, hárman. Miközben ez a szövetség is szent és felbonthatatlan kezdett lenni, addig elveszítettem az összes iskolai barátomat.
Ahogy így kergetőztünk és egyszer lehuppantunk, Zolika felém fordult:
- Nem biztos, hogy meghalok.
- Mindenki meghal.
- Most nem fogok. És ez tudod miért jó?
- Na, miért?
- Szerelmes vagyok Gyöngybe. És együtt fogunk járni!
- Te?
- Igen, én. Mi furcsa van ezen?
- Múltkor még te gúnyoltál, hogy szerelmes pár vagyunk.
- Az régen volt.
- Rendben. Sok boldogságot!
- Köszönöm! Tőled ez nagyon fontos.
- Miért az?
- Mert azt hittem, hogy téged szeret.
- Ugyan!
- Ne ’ugyan’-ozz nekem itt. Azt mondta, hogy te vagy neki a testvére és a barátja egyben.
- Ez nem szerelem.
- És azt is, hogy mindig ismerni akar, tudni, merre jársz.
- Még ez sem az.
- Hát mi a szerelem?
- Nem tudom. Még nem voltam szerelmes…
- Jól van. Csak úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom neked.
- Elmondtad.
- Igen, elmondtam.
- Akkor?
- Nincs más. Gyere játszani!
- Nem, inkább hazamegyek.
- Miért mennél?
- Apámnak kell segítenem.
- Apádnak? Fel sem ismernéd a tömegben. Ahogy ő sem téged.
- Ne beszélj így a családomról!
- Ha te mondod.
- Igen, én mondom! – kiabáltam váratlanul úgy, ahogy sosem tettem.
Zolika megzavarodott és elszaladt. Még hallottam, ahogy Gyöngynek azt mondja: hogy „ennek elment az esze’.
Csendben hazakullogtam. Néztem a napot, ezt a hatalmas és kövér aranyásót, ahogy felásta a világot hosszú aranyásójával, és mindenhova a napnyugta halk kincseit szórta szét. Még apámra is, aki a kapuban állt és nézte a kerítést. Hogy mit nézett rajta, nem tudom.
- Jó, hogy jössz! – mondta, s kifújta a füstjével együtt az életunalmát, mert mindig azt éreztem rajta, hogy magával a teremtéssel elégedetlen. Unalmasnak és önismétlőnek látta a világot és az életet. Egyszer azt mondta, hogy egy tucat törvénnyel le lehet írni az egész létezést.
- Valami baj van?
- Miért kell bajt szimatolnod, ha hozzád szólok. Jó, hogy hazajöttél. Anyádnak is el kéne a segítség. Meg aztán a ház sem valami rendes. Anyád nem bírja egyedül.
- Jó, segítek – válaszoltam kelletlenül.
- És veled – amúgy -, mi van? – kérdezte váratlanul.
Meglepett a kérdése. Néha azt gondoltam, hogy hetekre is elfelejti, hogy van egy fia, aki úgy szeretne mellé ülni, elmenni vele a tóhoz vagy egy antikváriumba. Vagy elutazni valahova és beszélgetni út közben. Nevetni és megérteni a világ dolgait.
- Semmi.
- Az iskola?
- Ott sincs gond.
- Hogy állsz a kislányokkal. Mert itt van már az ideje.
- Sehogy.
- A kis Gyöngy?
- Nincs vele semmi. Barátok vagyunk.
- Szép kislány.
- Az.
És ebben ki is merült a beszélgetésünk a kamaszkorommal kapcsolatban, és hogy mit kell tudnom a lányokról, a nőkről és magamról, hogy mikor és hogyan és egyáltalán miért leszek férfi.
Néztem még, ahogy ott áll, s egész alakja hirtelen füst lett és felszállt, fel az égbe, mint egy rakoncátlan léghajó vagy óvatlan gyermek kezéből egy elszabadult léggömb.
Mikor legközelebb láttam Zolikát, már nagyon beteg volt. Egész nap hányt, s ahogy ott feküdt az ágyában, egy nagy szürkeség volt, egy kellemetlen folt, melyet lassan elvitt a két hónapnyi szenvedés.
Úgy halt meg, hogy még fel akart ülni az ágyában. És amikor megtalálták görnyedten és eltorzult arccal, a nővérek is megijedtek. Csak reméltem, hogy a halálnak is annyit mondott, hogy ’mit akarsz, te ostoba’.
A temetése januárra esett. Ázott, piszkos reggel volt, mikor harminc-negyven ember állt a sírjánál, s azok is olyanok voltak, mint ez a pénteki nap, olyan otrombán nyugodtak, sápadtak, hunyorgók és mélák. Gyöngy szemben állt velem. Kerestem a tekintetét, de egy pillanatra nem vette le a szemét a koporsóról. Aztán eltűnt a koporsó, a nap kisütött, s ahogy végig mentem a temető előtti úton anyámmal és apámmal, elcsodálkoztam, hogy minden csupa ragyogás és élet. A világ nem vett tudomást arról, hogy az egyik teremtménye végleg oda. Eszembe jutottak a biológiaórák, melyek elmesélték a test és a születés csodáját, hogy miféle ördögi tétel az, mely létrehozza a legtökéletesebbet, az embert, hogy aztán elpusztítsa. Aztán eszembe jutott az is, hogy mi lett volna Zolikából, ha felnő. Talán elvette volna Gyöngyöt, születik három gyermekük. Gyöngy jogász lett volna, Zolika pedig mérnök, vasárnaponként moziba jártak volna és süteményt enni a belvárosi cukrászdába. Hirtelen rám tört, hogy milyen üres nélküle.
Tavaszodott. A fák megteltek apró gyöngyökkel, bimbók, harmatok, színek és hangulatok keltek ki a múló napok hosszú, esős és napfényes frigyéből. És eszembe jutott az én Gyöngyöm, aki még mindig Zolikáé volt, mert a halál így is legyőzi az életet. És amikor leírom, hogy tavaszodott, az az életemre is igaz lett. Eltelt néhány év, s bennem is kihatottak a kötelességek, gimnazista lettem. Gyöngy Pestre került csillagászatot tanulni. Valahogy illett is hozzá. Mert mikor felnéztem az égre, azért jutott eszembe ő, hogy talán ő is ilyesmit csinálhat. Csakhogy ő a leendő tudós szemével, én pedig a vágyakozó és örök kisfiúéval.
Mikor anyámat kikísértük a sírhoz, hirtelen megláttam Gyöngyöt. Ott állt, s nem a ruhája feketeségét láttam meg, hanem bőrének fehérségét. Néha felnéztem rá, és sírni láttam, s ez olyan jól esett. Siratta azt, akit végre apám is elsiratott. Mert amikor hazaértem, apám a konyhában ült, s az üres széket bámulta, ahol anyám esténként elücsörgött, hogy senki ne lássa a szenvedését. Mikor beléptem, hosszan megölelt. Az én ölelésre képtelen apám úgy ölelt, hogy a könnyeiből jutott az arcomra és a nyakamra is. Aztán elmentem újra sétálni, mert nem tudtam elviselni, hogy anyám nincs ott, ahol lennie kellett volna.
Gyönggyel találkoztam az utcán. Éppen hozzám jött, vigasztalni akart. És apámnak is hozott egy kis süteményt. Felszaladtam vele, majd vissza az utcára. Elindultunk. Mesélt az életéről, hogy ösztöndíjas, szeretne kimenni Moszkvába vagy Párizsba. Most vettem észre, hogy egészen nő.
- Helyes lettél! – mondta, s hosszan a szemembe nézett.
- Te pedig gyönyörű. Bár mindig az voltál.
Elnevette magát a buta magyarázkodásomon. Aztán hosszan kérdezősködött. És mikor meg-megálltunk, elpirulva nézett rám. És talán én is őrá. Szép délután lett körülöttünk. Vékony szálú napfény ömlött a homlokunkra, ahogy megálltunk egy tízemeletes ház árnyékában. Nem messze volt tőlünk a kórház hatalmas betontömbje, s az autókkal kibélelt út is hirtelen megszépült. Megfogtam a kezét, s éreztem, hogy mintha várta volna. Aztán hosszan megcsókoltam. És amikor magamhoz öleltem, óvatosan körülnéztem, hogy Zolika nincs-e itt, ezen az útszakaszon, hogy haragos tekintettel elkövetelje azt, aki mindig az enyém volt.