Bethlen István
belső emigrációja, 1944. március-december

„…mert Magyarországnak Trianon óta csak egy célja
lehetett az utolsó 25 évben, és lesz a jövőben is hosszú ideig, az, hogy
darabokra vagdalt országunkat újból összefoltozzuk, és nemzetünk a
Duna-medencében visszaszerezze az őt megillető súlyát és szerepét. Ennek
útjában nem is a nagyhatalmak állanak, hanem a szomszédok; róluk tehát a szemét
soha le ne vegye. Ezektől tekintetét ne hagyja sokára eltéríteni; semmiféle
mellékvágányra, semmiféle körülmények között erőfeszítéseit lecsúszni ne
hagyja; mert életével fizethet, ha egy pillanatra is megfeledkezik erről az
egyedüli és legfőbb feladatáról.”(1))

            Amint tudjuk a tények, s köztük az
emlékezet tényei is makacs dolgok. Függetlenek az azóta eltelt időtől, s
társadalmi berendezkedéstől, az utókor véleményétől, vagy feledékeny
közönyétől. Ez igaz volt, s igaz marad minden helyen és időben, s nálunk itt,
Európa közepén ez fokozottan így van. Az első, hogy jelen pillanatban a ma
regnáló hivatalos történetírásunk sem a Rubicont, sem a saját szocreál árnyékát
nem lépte át, minden korszerűnek mondott politikaelméleti fejtegetés ellenére
sem. Többek között ezért nem lehet a Horthy korszak (1919-1944), az okok és az
előzmények nyilvánvaló ismerete ellenére sem történelmi evidencia, hanem
folyamatos polémiák tárgya. Valószínűleg az 1940-1944 közötti időszak, a II.
világháborúba való belesodródásunk, s azzal kapcsolatos rossz döntések, s a
belőlük fakadó tragikus események is közrejátszathatnak ebben. Az objektív
történelemszemlélet az adott korszak
egészét vizsgálja, ok okozati szempontból helyezve górcső alá az eseményeket. Bethlen István tízéves
miniszterelnöksége (1921-1931) is elvitathatatlan
része ennek az időszaknak, de különös módon, soha nem is képezte vita
tárgyát ennek máig ható jelentősége. Más társadalmi berendezkedés esetében
a bethleni konszolidáció teljes folyamata, nem valósulhatott volna meg ilyen
sikeresen. Amikor rólunk van szó, nem ártana úgy beszélnünk magunkról, ahogyan
az, az igazságnak, s a tények ránk eső részének megfelel. Már legalább a
harmadik történészgeneráció érződik a Ránki György és Karsai Elek nevével
fémjelzett, a korábbi rendszerhez igazodó történelemszemlélet. Elég elolvasnunk
az azóta a témában megjelent, s persze rendkívül népszerű munkákat, s rá kell
döbbennünk, hogy a történészek nem áldozták fel magukat az igazság tényeinek. Sejthető,
hogy a mindenkori történetírás, lévén rendszerfüggő, legjobb esetben is csak óvatoskodva
közelíti azt a tárgyilagos nézőpontot, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy
eljussunk az igazság ránk eső részéhez, többek között annak megértéséhez, hogy
nálunk Trianon óta minden következmény.
Az utána következő világ-változások, háborúk, forradalmak, leveretések,
megtorlások, emigrációk, „konszolidációk”, rendszer és gengszterváltások
álságos eseményei súlyos teherként nehezedtek ránk, „kalandvágyból” hazájukban
maradó egyszerű emberekre, akik csupán élni, s boldogulni szerettek volna. Mindez súlyos sebeket ejtett a nemzet
kollektív történelmi emlékezetén, s a lelkeken egyaránt. Mást tanítottak
nekünk az iskolában, s másról beszéltek otthon a szüleim, a nagyszüleim, s a
család idősebb barátai és ismerősei. A hatalmi tébolyban tobzódó politikai
erőkkel szemben, szinte természetes módon alakultak ki a védekezési reflexek a
túlélés érdekében, szinte már a történelmi tudathasadás határáig. Ebből fakadhat
az az  évtizedek óta markánsan jelenlévő,
folyamatos megfelelési kényszer, s az állandóan megnyilvánuló polkorrekt
megnyilatkozási béklyó, amely szinte már lehetetlenné tette az oly makacs
tények elfogadását, mint azt, hogy a Horthy-Bethlen-Klebelsberg korszak nélkül
ma nem beszélhetnénk önálló magyar államiságról, oktatás és egészségügyről,
szociális ellátórendszerről, működő gazdaságról, lelki-szellemi-politikai
egységről; arról az időről, amikor még a morál politikai kategória volt; s
Bethlen Istvánnak a mai napig tartó, vitathatatlan nemzetközi államférfiúi
tekintélyéről sem eshet szó. Magyarország optimális esetben is a mai Pest
megye határáig tartana, a román határ meg a Tisza vonaláig. Szerencsénkre, azokban
a vészterhes időkben, rátermett és nemzetünk
megmaradása mellett a végsőkig elkötelezett, becsületes, tehetséges, erős
államférfiak kormányozták viharvert hajónkat. Hogy megmaradván még itt
lehetünk, ezt nekik is köszönhetjük.

            Az a belülről kifelé építkező, a
magyar szellem és lélek erejére és a megmaradt természeti erőforrásainkra
alapozott, a nemzeti érdekeket végig szem előtt tartó, s azt nemzetközi
kontextusba helyező, egységre alapozott
politika kellett ahhoz, hogy a trianoni sokkból talpra álljon országunk, s
ismét nemzetnek neveztessen. Ez a teljesítmény példátlan, s mind a mai napig
utolérhetetlen a XX. századi magyar politikatörténetben. Olyan lényegi
mozzanat, amikor a politika felnőtt a valóság adta létfeladatokhoz, s
betöltötte eredeti szerepét, a közösség
ügyeinek felelős intézését, amellyel megbízatott az emberek által. A
Bethlen-kormány tízéves működése (1921-1931) ékesen bizonyítja a régi mondást,
hogy egységben az erő, s ez a tíz esztendő valódi csapatmunka volt, a szó
klasszikus értelmében is, mert ez említett időszak máig ható eredményei mögött,
kivételesen hatékony kormányzati munka is állt. A politika volt az emberért,
nem pedig fordítva.

            Bethlen István tízéves miniszterelnöksége
alatt, és utána is szoros kapcsolatban maradt ezzel a valósággal, hiszen
reálpolitikusként, s nemzete iránt elkötelezett magyar emberként ez vezette
minden ténykedését, ez adta azt a szinte már emberfeletti munkabírást, amellyel
éjt nappallá téve dolgozott a megmaradásunkért.
Megőrizte higgadtságát, tisztánlátását, s önfegyelmét akkor is, amikor
kormányfőként, s külügyminiszterként, pénzügyminiszterével, Kállay Tiborral
1924-ben, a 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsönről tárgyalt az
illetékes nyugati vezetőkkel, mert tudta, hogy a gazdaság talpra állításához
szükség van erre a támogatásra.

            Mint végzett jogász nagyon is tisztában
volt a trianoni diktátum jogszerűtlenségével, hiszen „háború idején a jog és az igazság magyarázása az erősebb kezében van”(1),
s ezért is tartotta szem előtt mindvégig a politikai
revízió lehetőségét, mint oly alapvetést, amelyhez a mindenkori magyar
vezetésnek következetesen tartania kell magát. Mindez logikusan következett a trianoni diktátumból. Valószínűleg a
diktátum kiötlői, mind nyugaton, s keleten egyaránt, számoltak ennek
lehetőségével. Ezzel kapcsolatban akár teljes terjedelmében idézhetnénk a
híres, 1928. március 4-én elhangzott debreceni beszédét, amely egy
reálpolitikus pontos, higgadt és következetes elemzése a legfontosabb kül- és
belpolitikai kérdésekről. Álljon itt ebből egy jellemző gondolatmenet, amely
szorosan kapcsolható a fenti sorokhoz.

            „Vagy
irredenta-e az, ha mi a békerevíziót követeljük? Hiszen erre két jogcímünk is
van. Az egyik maga a trianoni békeszerződés, a benne foglalt népszövetségi
paktum 19. szakasza, amely módot ad arra, hogy bármely állam felvesse egyik
vagy másik szerződés revízióját a Népszövetség előtt. A másik jogcím pedig a
kísérőlevél, amellyel a békeszerződést átadták, s amely elismeri, hogyha nemzeti
szempontból a határok megállapításánál igazságtalanságokat követtek el, azok ki
fognak korrigáltatni. Két jogcímünk van tehát és pedig nemzetközi jogcímünk
arra, hogy e kérdéssel foglalkozzunk, e kérdésekkel foglalkozni tehát nem
irredentizmus.”(2)  

            Ez a következetesség jellemezte
Bethlen egész közéleti tevékenységét, 1931-es lemondása után is. Bár
kormányzati pozícióba többé nem került, parlamenti képviselőként, majd 1939-től
felsőházi tagként, s Horthy egyik bizalmasaként továbbra is lényeges szerepet
játszott a magyar politikai életben.   Az
1938-as, és 1940-es bécsi döntésekkel egyetértett, hiszen azok nemzeti
érdekeinket szolgálták és összhangban voltak politikai revíziós
törekvéseinkkel. Ebben az időszakban, az 1920-as években kialakított, s kisebb
módosításokkal fenntartott állam és kormányzati rendszer, amely igen
nagymértékben Bethlen elgondolásait tükrözte, még megtarthatta viszonylagosan
szabad mozgásterét, bel- és külpolitikai függetlenségét. Még nem sodródtunk
bele a háborúba, még nem köteleződtünk el senki mellett, még diplomáciai úton
érvényesíthettük a saját érdekeinket, s megóvhattuk elért eredményeinket. Nem
Bethlen Istvánon múlt, hogy a szerencse elpártolt tőlünk, s dolgaink végzetesen
rossz irányba fordultak. Ő időben figyelmeztette az illetékes vezetőket, élükön
a Kormányzóval, hogy maradjunk ki a háborúból, s ne köteleződjünk el a németek
mellett, mert az számunkra semmi jót nem jelent. Ennek ellenére a magyar
vezetés 1940. november 20-án csatlakozott
az ugyanezen év szeptemberében létrejött háromhatalmi egyezményhez, a
német-olasz-japán tengelyhez.

            „Olyan
kis állam, mint Magyarország lehetőleg soha ne kössön nagyhatalmakkal olyan
szövetséget, amelyből ismeretlen terjedelmű konfliktusok, előre nem látható és
illimitált obligók származhatnak reá nézve, amelyekbe a legmesszebbmenő
kötelezettségek magyarázhatók belé a terhére, és amely szembeállítja teljesen
feleslegesen más nagyhatalmakkal, amelyekkel jó viszonyt fenntartani a
legnagyobb érdeke. Magyarország a hármas paktumhoz való csatlakozásával olyan
szerződést írt alá, amely ellen a fenti összes szempontokból kifogás volt magyar
szemszögből emelhető. És evvel megtette a vesztébe rohanás irányába az első
végzetes lépést.”(1)

            A kocka elvetetett, megtettük ama
végzetes lépést, amellyel egy működőképes, stabil gazdasági, szociális és
kulturális háttérrel rendelkező, az európai középmezőny élén álló szuverén
állam minden meglévő eredményét, helyét és nemzetközi megítélését is kockára
tettük, szabadságáról és függetlenségéről nem is beszélve. Messzire vezetne, ha
taglalni kezdenénk a miérteket, az okokat, körülményeket, amelyek eltávolítottak
minket a megmaradás és a békés úton elért
eredmények megtartásának nemzeti érdekeitől. Mivel azonban minden összefügg
mindennel, s oksági kapcsolatban állnak egymással az események, érdemes néhány
szót szólni arról, miért, s miként jutottunk idáig. Ismét Bethlen Istváné a
szó.

            „Gömbös
külpolitikája, amely diplomáciailag az akkor az általa tengelynek elnevezett
kettős német-olasz szövetségre támaszkodott, bár néha kissé feleslegesen
tüntető jelleget öltött, egészen helyes utakon járt. Az ő oldalukon volt
kétségtelenül a helyünk, hisz nem lehetett abban az időpontban előre látni,
hogy politikájuk idővel olyan utakra kanyarodik majd, amely utakon őket nem
követhetjük többé. Az viszont  érthető,
hogy ez a külpolitikai irány egyfelől erősítette azokat a hatásokat, amelyeket
a nemzeti szocializmus belpolitikai téren reánk gyakorolt, másfelől lényegileg
nehézzé tette a magyar külpolitika számára, hogy később, amikor ez szükségessé
vált volna, disztancirozzuk magunkat Németország háborús politikájától.” (1)

            Valóban nehézzé, szinte már
lehetetlenné vált ez a feladat nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai szinten
is. Időközben átalakult a parlament összetétele, s a kezdeti német sikerektől
elvakult képviselők egyre inkább sürgették az éppen folyó háborúban való
aktívabb részvételünket. Amikor háborús őrület söpör végig a világon, vérben,
erőszakban tobzódik a gonoszság, a hagyományos emberi értékek, életek
semmisülnek meg egyik pillanatról a másikra, kockázatossá válik akár a
legegyszerűbb, leghétköznapibb munka is, 
tervezhetetlenné minden, nos, olyankor nehéz megőrizni mind a
tisztánlátásunkat és emberi méltóságunkat, a maradék békét, amely nélkül nincs
semmi. Amikor az értékőrző, teremtő józanság üldözötté válik, mint már annyiszor,
s azok is, akik képviselik. Ezért kell majd hamarosan annak a Bethlen Istvánnak
bujdosnia idegenek, - a Gestapo és később az oroszok elől-, a saját hazájában,
aki mindig csak épített, s nemzetféltő felelősség jellemezte. Jól jelzik ezt az
alapállást az alábbi sorok.

            „…Merem
ezért állítani, hogy az ország túlnyomó nagy többsége helyesen megérezte, hogy
az egyedül helyes magyar politika az lett volna, magunkat, amíg csak lehet,
tökéletesen távol tartani a nagyhatalmaknak a mérkőzésétől, minden beavatkozást
kerülni és szárazon tartani a magyar puskaport a háború végére, amikor a
csekély magyar erők is jelentőséggel bírhattak, és amikor esetleg alakalom
nyílhatott arra, hogy latba vetésükkel az ország feltámadását a trianoni
szégyenállapotból szolgáljuk.”(1)

            Megállapítható, hogy 1940 novembere
után kül- és belpolitikánk kényszerpályára állt, s maradék reális mozgástere is
fokozatosan csökkent. Gróf Teleki Pál (1879-1941), második miniszterelnöksége,
(1939-1941) idején csatlakoztunk a fent említett hármas szövetséghez. Minden
erejét latba vetette azért, hogy ennek
ellenére bele ne sodródjunk a háborúba. Megállítani nem tudta, legfeljebb
lassítani igyekezett a körülöttünk már mozgásba lendült folyamatokat,
amelyeknek végzetes következményei egyre fenyegetőbben gyűrűztek akkor már
körülöttünk. Mindazonáltal mégis elmondhatjuk, hogy, mint felelős államférfi,
politikus és nemzete iránt elkötelezett magyar ember, megtett mindent, amit az
adott körülmények között, tiszta lelkiismerettel tenni lehetett a nemzeti
érdekeinkért.

            „…
gr. Teleki Pál emberfeletti erőfeszítéseket tett arra, hogy az országot távol
tartsa a háborútól, és hogy visszatartsa a nemzetet azon a lejtőn, amelyre a
nagyhatalmak küzdelmébe való belesodródásunk vezethette volna. Külpolitikájából
nem hiányoztak a genialitás vonásai. Két célt tartott szem előtt, egyfelől azt,
hogy kihasználjon minden alkalmat, amely adódhatik arra, hogy diplomáciai
eszközökkel, illetve békés úton visszaszerezze az ország elvesztett területeit,
másfelől azt, hogy mégis távol tartsa az országot attól, hogy Németország
oldalán a háborúba belekeveredjünk. A nehézség abban rejlett, hogy a két célt
egy időben érje el. Hiszen Németország oldalán magunkat lekötve, talán elérhető
lett volna, hogy elvesztett területeinkből még többet is visszaszerezzünk, de
Teleki, akinek európai látóköre volt, tisztában volt azzal, hogy Németország a
háborút nem nyerheti meg és ezért semmiképp sem engedhette meg, hogy az ország
bármi közösséget vállaljon az ilyen háborúval”(1)

            Ma már tudjuk, hogy ez nem sikerült,
mint ahogyan azt is, hogy az utána következő kormányfő, Bárdossy László
(1890-1946), az 1941. június 26-án történt kassai orosz (?) bombatámadásra  hivatkozva, német és olasz nyomásra, 1941.
június 27-én a parlament ülésén hadat üzen az oroszoknak. A kocka el volt
vetve. Hiába vitte a sírba Telekit a lelkiismerete, nem sokkal azelőtt, 1941.
április 3-án, máig tisztázatlan körülmények között, elindultunk azon lejtőn, amely
a doni katasztrófáig, a német megszállásig, a nyilas rémuralomig, majd az
összeomlásig vezetett.  Erről az
időszakról már könyvtárakat írtak tele óvatos történészeink az elmúlt
évtizedekben, mert a háború mindig is főszereplője volt történettudománynak,
mert mindig olyan változások következtek utánuk, amelyek átrendezték a világ
arculatát és a térképeket. Korszakokat zártak le és nyitottak meg, s benne
nemzetek, emberek sorsa változott, többnyire tragikusan maradandóan. Építés
helyett romeltakarítás és újjáépítés, Marshall- és egyéb tervek nyomán
átalakuló gazdaságok, durvuló, egyre agresszívabb politikai erőterek árnyéka
vetült rá az élet minden területére. A háború ütötte sebek lassan eltűntek az
utcákról, a túlélő veteránok sérülései is behegedtek, protézisek pótolták az
elveszett végtagokat, sűrű sírtömegekre évről évre virághegyek kerülnek, de az
emlékezet fájdalma nem csökken, hiszen amikor az ember visszagondol az elmúlt
időkre, egyre jobban érzi, hogy másként, jobban, szebben, méltóbban és igazabban
is történhettek volna a dolgok. Az emlékező sejti, hogy mikor volt az a
pillanat, amikor egy korszak lezárult, s erőszakos véget ért, s nem csupán egy
illúzióval lett szegényebb, de a megmaradás, s a szabadság reménysége is oly
messzire került. A Horthy-korszakról (is) beszélek…

Epilógus, avagy egy igaz magyar ember korszakzáró
vándortábora 1944-ben

            Amikor a német csapatok 1944.
március 19-én megszállták hazánkat, a velük együtt érkező Gestapo emberei kész
listával rendelkeztek, a rájuk nézve veszélyes politikusokról, közéleti és
egyházi vezetőkről.  Ezen lista elején
szerepelt gr. Bethlen István is, akinek németellenessége, s angolbarát
magatartása közismert volt. A miniszterelnöki dolgozószobában találtak rá a
németek. Felszólították, hogy kísérje őket a német követségre, Bethlen
értelemszerűen megtagadta ezt, s amíg a tiszt telefonon a feletteseit hívta,
addig a volt miniszterelnök a kormányzóság épületébe távozott. Álruhába bújt,
leborotválta a bajszát, s még aznap éjjel Lázár Károly testőrparancsnok
szolgálati autóján a Dunántúlra, Gyöngyöshermánba utazott egy barátjához.
Azután május 9-én Szentesen, Bolza Antal és családja látta vendégül egy rövid
ideig. Mivel a katonatiszt házigazdának a frontra kellett mennie, Bethlen nem
maradhatott tovább. Innen a kormányzó javaslatára, a kolozsvári hadtestparancsnokhoz,
Dálnoki Veress Lajos altábornagyhoz ment, aki kolozsvári villájában helyezte
el, amit viszont figyeltettek németek. Így Bethlen csak négy napig maradhatott
itt. Dálnoki Veress huszár ezredesi egyenruhába öltöztette, majd az autóján egy
közeli kis faluba, Légára vitte, az egyik barátjához. Innen került azután
július legvégén a Nógrád megyei Herencsénybe, az ottani Bolza családhoz, ahol
megpihenhetett októberig, s papírra vethette az Emlékiratait.

            „Bethlen
István óriási kül- és belpolitikai tekintélyénél fogva egy ideig még feljárt,
feljárhatott tőlünk a koronatanács üléseire. A miniszterek, sőt a kormányzó sem
tudta, hogy hol bújtatják, Csupán Lázár Károly tábornok,
lovastestőr-parancsnok, aki autót küldött érte. A katonai gépkocsi rendszerint
már sötétedéskor érkezett és ezek a minisztertanácsok, vagy titkos tanácsok a
kormányzó és az akkori miniszterek jelenlétében a reggeli órákig tartottak,
úgyhogy Bethlen hajnali fél ötkor ért vissza hozzánk Budapestről.

…Egy ilyen éjszakai minisztertanács után Bethlen
István elmesélte nekem: mindjárt azzal kezdte, hogy minden további vérontás
céltalan. Az országnak ki kell válni a háborúból, különben leradírozzák a
térképről.”(3)

            1944.
október elején elhagyta az eddig menedéket nyújtó Herencsényt, mert biztos volt
abban, hogy a Budapestről távozó német csapatok felrobbantják majd a
Duna-hidakat, hogy nehezítsék a közeledő orosz csapatok előrenyomulását. A
Somogy megyei Boronkán, majd a közeli Gyótapusztán lévő vadászházba
tartózkodott sorstársaival, többek között egy Trenkwald nevű, lengyel
származású nyugalmazott k. u. k. repülő századossal, aki szükség esetén orosz
tolmácsként is szolgálhatott. A hónapok óta tartó belső emigráció, a sok
izgalom megártott Bethlen István egészségének, s két ízben is agyvérzést
kapott, egyik karját nehezen mozgatta, de szellemileg friss maradt.

            A szovjet csapatok első hulláma
december elején érte el Gyótapusztát. Egy néhány fős kozák lovascsapat a falhoz
állított mindenkit, aki a vadászházban tartózkodott, de a lengyel századosnak
sikerült lecsillapítani őket. Bár a katonák elmentek, Bethlen úgy ítélte meg a
helyzetüket, hogy minden további rejtőzködés céltalan.

            „Öcsém
elbeszéléséből értesültem hónapok múlva arról, hogy Bethlen István kérésére
Trenkwald nyugalmazott százados és fivérem tiszti legénye felkereste a
legközelebbi orosz parancsnokságot, hogy magas rangú politikai személyiség
bujdosik a közeli erdőben, és személyére való tekintettel küldjenek egy magas
rangú orosz tisztet, akivel tárgyalni szeretne. December 6-án reggel a
vadászházban lódobogásra ébredtek. Orosz katonák vették körül a házat és
keresték a palkownikot, ami oroszul ezredest jelent. Szintén testvéröcsémtől
tudom, aki szemtanúja volt, hogy Bethlen István a vadászház ajtajában állva
felemelt karokkal megadta magát az orosz katonáknak.” (3)

            Bethlent először Kaposvárra vitték,
majd később, december 11-én Pécsre szállították, ahol egy jól felszerelt tágas
villában tartották „laza” házi őrizetben. A várost nem hagyhatta el, szabadon
mozoghatott, sétálhatott benne, de fegyveres kísérettel. Találkozhatott pécsi
ismerőseivel, s a helyi politikai élet vezetőivel.  Telefonálhatott, s kérésére rádiókészüléket
szereltek fel a szobájában. Miután többször kihallgatták, mint a háború utáni
időszak egyik lehetséges vezetőjét, rájöttek, hogy nem fog lepaktálni velük,
mert más alapállású, s mindenképpen
árthat nekik. Ezért a kistarcsai internálótáborba szállították, ahol a magas
rangú személyeket tartottak fogva. Trenkwaldot elbocsátották mellőle, őt pedig
Moszkvába, a Butirszkaja börtön kórházába szállították, erősen leromlott
egészségi állapotban. Itt, bár feljavították az állapotát, 1946. október 5-én,
szívelégtelenségben elhunyt.  Egy jelölt
tömegsírban temették el a közeli kolostor mellett. Jelképes hamvait 1994 nyarán
hozták haza, s helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben.

Utóhang és zárszó

„Kis nép vagyunk, amely elsősorban
szellemiekben hivatott nagyot alkotni.”

                                                                         (gr. Klebelsberg Kuno)

Akárhonnan
nézem a dolgot, akárhány előadást, véleményt hallgattam végig, s olvastam el a
vonatkozó forrásmunkákat az utóbbi időben, míg erre a munkára készültem, egy
dolog bizonyosnak látszik. A Trianon óta eltelt 104 évben a Horthy-korszak első
húsz éve volt az egyetlen folyamatos,
valódi értékteremtő szakasz a történelmünkben. Szélsőségektől, huncut
ideológiáktól mentes, a nemzeti-keresztény értékrend mellett elkötelezett,
stabil gazdasággal, erős nemzeti valutával, s európai kitekintéssel is
rendelkező, független, fejlődő ország vált megbecsült tagjává a kontinens
államközösségének. Jól működő állam, gyarapodó ország, értékrendjében szilárd, szellemében egységes, a maga békés útját
járó, rendelt feladatain a maguk teljességében munkálkodó, szabad nemzet, amely oly sok mindennel járult hozzá a nagyobb
közösség kulturális gyarapodásához is. Oldalakon át lehetne felsorolni azokat a
tudományos eredményeket, korszakalkotó találmányokat, amelyek világszerte
öregbítettek a magyar alkotószellem hírnevét ezekben az időkben. A teljesség
igénye nélkül néhány név és teljesítmény: Galamb
József  a híres Ford T modell, az
első, sorozatban gyártható, megbízható népautó megalkotója, Mihályi József, aki a Kodak számára
megtervezte a világ akkori legmodernebb fényképezőgépét az 1930-as években. Kármán Tódor, a hangsebességnél gyorsabb
repülés alapkérdéseit oldotta meg, míg Fonó
Albert 1932-ben szabadalmaztatta a repülőgép meghajtására alkalmas
sugárhajtóművét. Bíró Lajos golyóstolláról,
Kandó Kálmán villanymozdonyáról, Szentgyörgyi Albert 1937-es orvosi
Nobel-díjáról, s a külföldön dolgozó
Lánczos Kornélról, Neumann Jánosról, Szilárd Leóról, Wigner Jenőről, Békési
Györgyről, Gábor Dénesről nem is beszélve. (4)

Bartók,
Kodály, Dohnányi neve fémjelezte a zenei életet. Azokban az időkben alkotott
Hóman Bálint és Szekfű Gyula mellett, a Nyugat első nagy nemzedéke, Babits
Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond. Tormay
Cecile, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Szerb Antal, Márai Sándor,
Wass Albert is ekkor alkotta meg halhatatlan remekműveit. József Attila,
Radnóti Miklós örökérvényű életművei, Németh László, Vas István, Illyés Gyula,
László Gyula, s a fiatal Weöres Sándor első komolyabb munkái is abban az
időszakban születtek meg. Szekfű Gyula, Tormay Cecile, s Babits Mihály is
egyaránt Nobel-díj „közelébe” kerültek az idő tájt. Hála Isten hosszan
sorolhatnám még azoknak neveit, akik ekkoriban szabadon alkotva bekerültek a Magyar Irodalom Pantheonjába.

A
korszak nagy nemzetközi eseményei, többek között az 1933. augusztus 2. és 15.
között Gödöllőn megrendezett, 4. Cserkész Világjamboree, gr. Teleki Pál
főcserkész védnökségével, s az utolsó európai békeévben, 1938. május 25. és 29.
között tartott, XXXIV. Eucharisztikus Világtalálkozó egyaránt nemzetközi
elismerése volt annak a teljesítménynek, amelyet hazánk addig elért. A
világtalálkozó fővédnöke a református Horthy Miklós felesége, a katolikus
Horthy Miklósné, Purgly Magdolna volt. 33 országból érkeztek küldöttek és
vendégek mintegy 50 ezren, s a hazai résztvevők száma is elérte a félmilliót. „
Az önmagában is hatalmas ívű eseményt összekapcsolták egy nagy hazai
ünnepségsorozattal, amely a 30-as években erőteljesen megnyilvánuló Szent
István kultusz betetőzéseként a szentté avatott király halálának 900.
évfordulóját volt hivatott ünnepelni.”(5) Ezen ünnepségsorozatnak a fővédnöke
viszont Horthy Miklós volt, aki tudatosan vállalta és vitte tovább nemzeti
örökségünket. Hazánk 1938-ban ét még a béke szigete, s a kereszténység
védbástyája volt, csakúgy, mint a korábbi eltelt évszázadokban. „Két pogány
közt” mint régen. Hitler ugyanis nem engedte el a német és az osztrák
katolikusokat erre az eseményre, de a pogány bolsevizmus felé is volt üzenete a
Kongresszusnak.

A
tényekből idéztem idáig, a teljesség igénye, s lehetőleg indulat nélkül,
különös tekintettel Bethlen István
Emlékiratára. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a
történelmi igazságnak ez a ránk eső része. Az M5 televízió vonatkozó történelmi
vitaműsorait figyelemmel kísérve jól érzékelhető, hogy az egyéni érzékenységek
által is befolyásolt új történész
generáció is érzi, hogy ideje kialakulnia egy egységes képnek, ha úgy tetszik „nemzeti minimumnak” a Horthy-korszak szerepének és jelentőségének a megítélésében. Ez nem egyszerű
feladat, hiszen a majd ötven évig regnáló, hataloméhes kommunista rendszer nagy
erőkkel igyekezett befeketíteni ezt a kort. Nem véletlenül akarták múltunknak
ezt a szakaszát „végképp eltörölni”. A szellemi
hazaárulásnak ez a dicstelen időszaka azt a célt is szolgálta, hogy
ingatag, Moszkva-függő hatalmukat igazolni próbálja, önmaguk és a világ előtt.
Óriási károkat okoztak, mint minden szélsőséges
kisebbség, amikor hatalomra kerül, testben, lélekben, kultúrában egyaránt.
Ennek a következménye többek között, az a folytonossági
hiány is, amely minduntalan kihívások elé állítja, az amúgy tisztességes,
felkészült, becsületesen gondolkodó szakembereket. Érzik mindannyian, hogy nem véletlenül van folyamatosan jelen ez
az időszak a magyar közgondolkodásban. Remélem, hogy sikerül elérniük azt, hogy
nagy és komoly közös örökségünk részeként a Horthy-korszak is elfoglalhatja
méltó helyét a fejekben és a szívekben egyaránt.
 

Forrásmunkák:

           (1) Bethlen István Emlékirata 1944-Zrínyi
Katonai Kiadó Budapest-1988

          (2) Bethlen
István debreceni beszéde-, részlet 1928. március 4. In Magyar Történeti

             
Szöveggyűjtemény 1914-1999. I. kötet 228-234 o. Osiris Kiadó Bp. 2000.

        (3) A
bujdosó gróf Bethlen István- Gróf Bolza Ilona visszaemlékezései 1944

                                                              
 Zrínyi Katonai Kiadó Budapest,-1988                                                                               

        (4) A
harmincas évek magyar tudománya- Internet, - SZTE Klebelsberg Könyvtár