Egy ember az utcán
Csütörtök, reggel, lassan nyolc óra. A belvárosi élet duzzogva ébred, autók és emberek lármáznak, fém sikongat, szél liheg. Zsoltáros őszi nap.
Egy ember áll a régi sajtópalota mellett különös, egyszerűségében is szánandó ruhában. Néhány napja így tesz. A reggel most olyan, mint egy hosszú, vörös füst, a vörös háztetők zsámolyán tornázik a reggeli fényözön. Valaki megfordul, megnézi. De az ember közönnyel áll, nem enged senkit a gondolatai közé. Fiatal lányok jönnek, hirtelen kitérnek előle. Aztán percek telnek el, már senki nem veszi észre. Felveszi a szürke élet terepszínű egyenruháját, mely hőmérséklet, napkelte, unalmas hírek, s a levegő zizeg körülötte, mely csupa csinos női láb, lebegő kebel, ideges sietés, irigység, hanyagság, cipők, kerekek, kutyaürülék, fánkillat.
Sietős öregúr megáll, hosszan megnézi, majd tétován előrelép, aztán megfordul.
- Most szabadult?
A férfi zavarba jön.
- Nincs köze hozzá – válaszolja szégyenkezve, s körülnéz, valaki meghallotta-e.
- Andóczi Károly vagyok. Dr. Andóczi – nyújtja felé kezét az öreg.
- Én meg nem – mondja szikáran a férfi.
Valamilyen filmben hallotta. Az öreg nem adja fel:
- Csak segíteni szeretnék. Tudom, hogy nem könnyű.
- Tudja? Honnan tudja?
- A fiam miatt.
- Azt is lecsukták?
- Le.
- És? Szabadult már?
- Igen, szabadult.
- Akkor már nincs baj.
- Baj mindig van. Mert megtörtént.
- Ha mondja…
Egy autó jön, dudál, gyorsít, majdnem beleszalad egy másikba.
- Bent halt meg, úgy szabadult – mondja az öreg tárgyilagosan.
Busz áll meg, felszállnak és leszállnak, színek kavarognak, a mondatok összekoccannak.
Mikor elmegy a busz, hosszan utána néznek mindketten.
- Tehát?
- Mi tehát?
- Megengedi, hogy segítsek?
- Nincs rá szükségem.
- Mindenkinek van.
- Magának is?
- Igen, nekem is.
- Akkor segítsen magán.
- Segítettem.
- És? Lett eredménye?
- Láható nem.
- Akkor hagyjon engem békében!
- Látja, a béke. Magának sincs meg.
A férfi int, nem érdekli ez az egész. Az öregember továbbra sem tántorít.
- Higgye el, szüksége van valakire.
A szürkeruhás felé fordul.
- Arra, hogy a magafajta békét hagyjon nekem.
- Tudja, van pénzem.
- Mi maga? Valami vén… Olyan?
Nem mondja ki. A hangos illetlenség is garázdaság.
Az öregember rövid ideig vár, aztán elindul. Gyorsan eltűnik a vastagodó forgatagban. Egyszerre minden újra láb lesz és zakó nyakkendővel, női parfüm buszok, a villamos sistergő áradata. A férfi egyedül marad. Valaki újra megnézi. Mint egy állatot a rácsok mögött. A rácsok mögötti emberre senki nem kíváncsi.
Aztán elindul. Csinos nő jön vele szembe. Negyvenes. Néhány lépés után utánafordul. Követni kezdi. Óvatosan… Tanulta bent. De az utca tele van tükrökkel. Kirakatok üvegszínpadán sétál át a világ.
A nő hátrafordul. A szeme… Csak egy villanás volt az egész. Egy sötét, hangos, mintha valami éles trombita és csilingelés lenne benne, egy ilyen villanás. A férfi megriad azoktól a szemektől. Újra fut. A futásában van valami nevetséges. Egyik pillanatban szökdel, a másikban csattog a cipője alatt a beton. Fejét előrehajtja, háta meggörbül, hasa behorpad. Hamar kimerül.
Sétálni kezd, aztán elindul. Egy óráig megy. Aztán még felet. Visszaér oda, ahonnan néhány napja hajnalban elindult.
Ismerős falak, ismerős szürkeség, ismerős nyikorgás, csak a szagokat felejtette el gyorsan. Szimatolni kezd, mint egy kóborkutya.
- Maga mit csinál itt. Minek jött vissza?
A kapuőr volt. Ismeri vagy tizenöt éve. Ez megáll, az bámul. Ez nézi a falakat, mintha minden egyes téglát megszámolna.
- Mit a fenét akarsz itt, Kocsis?
- Vissza szeretnék jönni – mondja halkan.
- Micsoda? Vissza akar jönni! Hát hallottak már ilyet? Megörültél! Zoli, gyere már ide. Kocsis vissza akar jönni! Ide!
A két egyenruhás egyszerre kezd röhögni. A férfi csöndesen várt. Ismeri ezeket a fogakat, az ajkat, a szemeket, az egyenruhát, a karokat, öklöket, még a szőrt is a kézfejen.
- Ahhoz valamit el kellene követned, te marha! – üvöltötte a másik utána, mert rohanni kezdett. Átszaladt utcákon, a házak ismét megnőttek körülötte. Külvárosi vasútállomáshoz ért. Nem messze a régi zsidótemető, aztán egy sivár építési terület. Nézte a síneket, melyek elszaladtak a horizontig, a végtelenség kései voltak, s összeszabdalták a világot. Behúzódott a kis vasútpark árnyas fái alá. Zümmögtek a lombok, a nap is bezöldült a leveleken átragyogva.
A kis betonjárdán öregasszony totyogott. A postáról jöhetett. Hó eleje volt. Jó neki, gondolta a férfi. Neki már közel a cél.
- Hé, nyanya! Ide a pénzt! – hallotta, ahogy két alak hirtelen az öregasszony útját állta.
Rájött, ez nem az ő hangja, csak a szavait vették kölcsön. Valamikor ő is így beszélt. Az öregasszony valami könyörgésfélét mondott megvénült, reszketeg hangján.
Ő pedig ült, hátradőlt a padon, behunyta a szemét, a levelek, mint apró bárkák ringtak a nagy sárga tengeren. De az incselkedés nem maradt abba. Valami megrándult benne. Rángatni kezdte az izmok megfeszülő embertelensége. Egyszerre ott volt, hatalmas volt, a szeme vérben foroghatott, mert azok ketten eltűntek. Suhancok voltak, s csak egy piszkos, csomósszőrű kutya maradt ott, mely ugyanolyan tanácstalanul bámult felé, ahogy ő feléje.
Az öregasszony hálálkodott, a férfi pedig átkísérte a síneken, egészen le a töltés aljáig. Mikor előtte ingott az asszony feketekendős feje, a keze ökölbeszorult. Morgott is valami olyasmit, hogy ha most leütné… A többit hozzágondolta.
Az asszony váratlanul megfordult. Sovány, fogatlan arc összeszűkült szemekkel, elhasznált, kivörösödött bőrrel, elszabadult őszhajszálakkal zsugorodott elé. Rátette, hideg, reszketeg kezét a nagy, elhasznált férfimancsra. Úgy hálálkodott.
Aztán eltotyogott, ahogy a vénemberek szoktak, billegve két világ közt.
A férfi leült. Állomások és utak közé, sínek és sírok közé. Ült és nézett maga elé, arca egyszer-egyszer megrándult, aztán az ajkába harapott. Végül becsukta a szemét, a zöld bárkák és a sárga tenger alatt. És elaludt.