Június, kora hajnal. Vagy már reggel…?

…majd’ minden ablak résnyire nyitva,

s kibomló fényt vélek a sejtelmes keretben:

(még mindig hiszem: valahol itt van,

hangod még mindig itt suttog felettem)

a kerti út vezet, – s önmagunkba merülve,

hívatlanul szólal meg bennem

a féltés és a bánat meggyszín hegedűje.

Tudtam, nem lehet, mégis kértelek:

„…ne menj még,...kérlek, ...maradj…”

- harang ölén lapul meg így a hang -

hisz’ súlytalan vagyok nélküled,

s meglásd, egyszer elmorzsolódom,

akár a szétzúzott üveg…

És aztán vigaszul, csendben

egyre szólt a Cinema Paradiso;

...és most egyedül hallgatni

ezt a melódiát: kínzó,

mert a dallam túlnőtt rajtam, rajtad,

túl a Rilke-köteten,

s ha ezért most pörölnél velem,

- csak néznélek csöndesen.

 Hiányod ma szigorral őrt áll

az elárvult, üres Pasaréten, -

csak a júniusi ég zománca fröccsen

az ólomüveg-ablakokra kéken.

A ma délelőtt csak úgy elfolyt,

mintha satnya patak új utat keresne,

s látom, a  szomszéd kerítésre

dúsan hajlik, és boldogan érik pirossá

a korai cseresznye.

Türelem, csak türelem…Magamat intem,

- s én majd legbelül megteremtem,

 hogy képzeletem a messzeségre

karcsú hidat miképpen íveljen…