Mintha vén lett volna mindig,
ahogy mindig nehezen evett,
mint, aki tanulta az éhezést,
s újra élni a régi éveket.
Élt, mint öregfa a kertben,
hegy, mely görbe földre ült,
fülébe egy imádság ragadt:
Ez az élet, hát vedd és tűrd!
Gyermek voltam, rosszabb fajta,
és ő gyakran jóra sértett,
néha félek, ez leszek majd,
ilyen fájón jó és megkísértett.
Elporladt már szép egésze,
gyenge fényű, bágyadt szeme,
sírja lompos temetői árnyék,
mintha a kisudvarból intene.