Késő ősz volt,
mikor megismertem.

Egész lénye mindannak az
esszenciája, mely a férfi örök sejtelme: ilyen a nő. Egészen ő volt.  Fény, föld, illat, izgalom.

Monsieur Martint, aki velem
szemben lakott a Rue de Norvins-on, éppen akkor fogadta vissza a felesége úgy,
hogy valójában Monsieur Martin fogadta vissza a feleségét, mert övé volt a
bútor, a ház, az autó.

- Boldog vagyok! – mondta
lelkendezve. – Visszatért az asszony!
- Mennyi idő telt el? –
kérdeztem.
- Majdnem két év. El tudja ezt
hinni?

El tudtam hinni, mert hittem a
szememnek, de tudtam, hogy ami eltört, az a látszólagos gyógyulás után is csak
csámpás, mogorva, ordenáré, valami szörnyszülemény, olyan, „mintha…”, de
egészen más. Ahogy Sully Prudhomme írta: „Puis le cœur se fend de lui-même, / La
fleur de son amour périt…” Amit a kompromisszumok láncaival fognak össze, apró
hazugságok ragasztójával enyveznek. Már nem voltak házasok, társak, szeretők,
barátok, rokonok. Vázak voltak, melyeknek biológiájuk volt, anatómiájuk, némi
fizikájuk és elborzasztó kémiájuk. És ezt a két lényt valami ködös társadalmi
igény husángolta egymáshoz.

Hirtelen saját életemre
gondoltam, mikor reggelente láttam Monsieur Martint, ahogy sűrű cuppanásokkal
csókolgatja a feleségét mutatván látszatboldogságát az utcai közvélemény felé.
És láttam az asszonyt, ahogy elindult keresztül az utcák langyos forgatagába,
hogy szeretőjéhez menjen. A szemében ott feketéllett a bűn sötét tüze, a vágy
az érintésre, hogy ne Monsieur Martin szőrös, párnás keze csússzon végig a
hátán, hanem valami fiatalabb, szikárabb, illatosabb, férfiasabb ujjak mártózzanak
a húsába, markolják mellét és fenekét, hogy ne izzadságban hemperegjen, hanem
divatos férfiillatok vörös párájában perzselődjék meg és forrjon fel néhány órára.
Ez a szem magával vitte az undort, a ki nem mondott szitkokat, a
csalódottságot, az elhibázott élet sirámait, a pusztuló nőiesség utolsó és még
megmaradt téglafalait, a borzalmat, hogy harminc évet már ledőlten, omladozva
kell viselnie karok, hasak, ülepek, hájak rengetegében, kéjes vihogások
villámcsapásai közt, a testek összedörzsölődő sziszegésében, a lihegések
kínzókamráiban, az üzekedés vesztőhelyén. Ilyenkor lehunyta a szemét, nem akart
látni, hallani, érezni, nem akarta érzékelni a ránehezedő hús és zsírveríték szaftos
főzelékét, a rángásokat, csak a semmit akarta, az öntudatlan lebegést, esetleg
gyermekkorába álmodta vissza magát, vagy egy óceáni szigetre vezényelte saját
képzeletét, hol a hullámok csapdostak, a levegő forrón zizzent körülötte, a
fények villogtak át a lombokon. Egyszerre akarta látni a mindent és a semmit,
hogy ne lássa ezt a valamit, ezt a százharminc kiló izzadó, lihegő, hörgő
fújtató, mocskosszájúság pörköltlevében csípő és maró zsírtömeget.

Néztem, ahogy elsiet ez az
asszony, és saját életemre gondoltam, a kudarcokra, s láttam magamat, az
eltékozolt élet összes szamárságát, mely szamárháton vonult be mások életébe,
de nem üdvözült, csak újra és újra elbukott.

Ilyen volt az életemben
Solange, aki váratlan volt, s olyan szépség, hogy megijedtem tőle, s egyszerre
kényelmesedtem bele, mint koldus, akit hirtelen királlyá koronáznak, hogy
városnyi palotában, aranypaplanos ágyakban, hajbókoló szolgák közt éljen. És
elveszítse a koldusságot, azt, ami megláttatta vele a királyi méltóságot.

És az voltam, akiből
kiszakították az örömöt, s nem hittem el, hogy mégis megjutalmaztak a
szenvedésért, hogy árnyéka lehetettem három hónapra a tökéletesnek. Csak a
fényt láttam, ami elvakított, de nem láttam a fényt adó energiát, azt az isteni
kódot, mely ezt a ragyogó örvényt, ámulatot létrehozta és működtette. És ez a
végtelen kincs, melynek két szép lába volt, formás teste, a legszebb vonású női
arca, a legzöldebb zöld szeme és mesteri márványfaragóért kiáltó vonásai
belehullottak a lelkem sötétségébe. Még fel-fellobbantak, élni, égetni és
megvilágítani akartak, egyre kétségbeesettebben keresték a ragyogás lehetőségét.
Végül kialudtak. Megöltem a nőt, a szerelmet… és végül önmagamat.

Madame Martin tekintetében
kerestem a vigaszt, hogy más is olyan boldogtalan, mint én. És egyre több
embert láttam, akik kétségbeesetten keresték a boldogságot, de csak kifogásaik
voltak. Én pedig belezuhantam abba a végtelen közönybe, hogy már Monsieur
Martinen sem nevetni, sem szánakozni nem tudtam, és a feleségét sem ítéltem el,
noha nem is értettem meg. Csak néztem őket, s magamhoz hasonló pondróknak
láttam, akik már nem élnek, csak léteznek az utcányi létezésük
lépcsőházszagában, a lépcsőházkorlátok kárörvendő vicsorgásában, a légypiszkos
ablakaik mámorában és a hálószobájuk menhelyében.

Hosszan néztem Madame Martin
elsiető alakját, ahogy vele sietett a négyórányi illúzió. Felszaladtam a
szobámba, írtam Solange-nak, hogy szeretem, imádom, hogy mindent odaadok neki,
csak legalább válaszoljon. Napok teltek el válasz nélkül, s az én órám Madame Martin
elsiető cipőkopogása lett, egy vén templomharang buzgó kongatása, a buszok
egykedvű zúgása, a szobámat körbejáró nap ijesztő közönye.

Egy vasárnap délután – már
tavasz volt – kiültem az utcára. A padkára, mert olyan erőtlennek éreztem
magam, hogy a pad is távolinak tűnt.

Veszekedést hallottam, sűrű és
visongó asszony kiáltásokat. Aztán megjelent Monsieur Martin. A feje előre
hanyatlott, az egész teste meggörnyedt. Úgy állt ott, mint egy villámsújtotta
tölgy, mely belülről ég, de már tekintetében elsötétült az a valami, ami eddig
megvolt, a remény.

Aztán leült mellém. Hosszú
ideig nem szólt. Néha-néha rám emelte nagy, kerek, borjúszemeit és megkérdezte.

- Maga? Mi van magával?
- Semmi – válaszoltam a semmi
kifáradt, kiéheztetett hangján.
- Jó magának. Én most öltem
meg az asszonyt.

Mindketten elnémultunk,
elfoglaltuk magunkat a saját semminkkel, noha tudtuk, mindkettőnket a nagy,
közös semmi kínoz, a boldogtalanság.

Tíz perccel később a rendőrök
megragadták Monsieur Martin százharminckilós testét, s belegyömöszölték egy
rendőrségi furgonba. Már nem nézett vissza.