Éjféli gondolatok
Álmos, téli világ, régi
boldogságom ága, hullj!
Mosd tisztára mindenemet,
legyen újra gyilkos egyensúly.
Magamban keresem, a világban:
hol a küszöb, a rés, a hiba,
mely újra elvisz a mindenség
áradó sodraiba.
Tavaly te voltál a kalauzom,
belőlem csináltál szent vakot,
s én megláttam a mennyet, téged,
kezed szétszedett és összerakott.
Egy anya sem adhat többet,
fejlődés lettem és akarat,
s nem bántott a pénztelenség,
s hogy röhögnek holmi szamarak.
---------------------------
---------------------------
Egyszer a tükör előtt álltunk,
te, háttal, s belém ölelted magad,
néztem hajad nyári lombját,
s ködszínfehér válladat.
--------------------------
--------------------------
Bámulom a nagyvárosi tájat,
hiába a hideg, a téli éj még kék,
mindenségem apró vásznát
rossz utcákkal festették.
Rómában egy zsineggel a nyakán
egy vén költő maga alá rúgta a lócát,
temetőbe vitték, a protestánsba,
hol cirregnek a kabócák.
Néhány éve jártam arra,
forró, forgatagos esti séták...
itt temették olasz tájba az ifjú
Keatset és Shelley maradékát.
--------------------------
--------------------------
Félek, néhány év és nem lesz más
csak receptek és lázlapok,
és kidobnak a nagy semmibe,
mint egy félbehagyott vázlatot.
Hallgass Chopint! – mondták,
- olvass, van itt könyv, elég!
Az ablakon át kibámulok, száznyi
tető, utca, hold és egyéb törmelék.
A nagy égi sárban valaki áll,
majd lehajol és hosszan ás,
a hold épp csak résnyi, mint
az égen egy apró szakadás.
