Egy
régi kép, egy féltve őrzött emlék:
két
felnőtt s köztük két gyerek nevet;
mögöttük
tenger, biztos, végtelen kék,
és
távolabb a Nap huny épp szemet.

Az
évek múltak, megfáradt az asszony,
a
gyár bezárt, a nyugdíj fél-kenyér.
Már
nincs erő, hogy mellé még dagasszon,
a
karja zsibbad, gondja térdet ér.

A
férje rokkant, reggel, este szédül,
és
egyre másra dolgokat hagy el.
S
attól retteg, növénnyé válik végül,
s
majd váza lesz a megkopott panel.

A
lány szobára jár, csak néha angyal,
csukott
szemekkel nyújtja bájait.
Üzletre
csábít, senkit nem marasztal,
de
pont egy órát bárki játszhat itt.

A
bátyja bátor s mind többet merészel,
sötétben
éber, naphosszat henyél.
Ököllel
kérdez, nem babrál az ésszel,
mindegy
az eszköz, hogyha szent a cél.

Karácsonyeste
két rendőr kopogtat,
vádló
a kérdés, így tagadni kár.
Fájó
igazság, százszor elsírt mondat:
nem
járnak hozzánk évek óta már.