Az utolsó napok
Elhagytál, de nem úgy,
mint a jó idő a telet,
még tanulgatom, hogy sok
évig nélküled ünnepelek.
Bárhogyis nem vagy már,
mégis van mit, a szép múltat,
úgy romlott el minden köztünk,
ahogy a csavarok meglazulnak.
A mindenmás dolgok közt is
komoly, derengő bánat vagy,
az alkonyi fény ilyet az
az üvegcsillogásban hagy.
Vagy a nyár a földek rémületén,
mikor a rög még élni akar,
de sebbé váltál, mit az ujj
a bőr alá visszavakar.
Ma már, ami Te voltál, Ő lett,
és én magamból vésem ki az Őt,
néha türelmes áldozat egynek
látni mindkettőt.
Mikor elváltál tőlem,
én hasadtam, s lettem két fél,
ahogy az est és a hajnal széthasad,
és a szakadás az éjfél.
Rossz alvó lettem, hiú tudás
kaparássza az agy vékonyka zsírját,
gond és gondolat üti egymást,
és hajnalig ütik egymást, míg bírják.
Láttad már a Tiszát, ahogy
lángoló festék rajta a nap?
s a két híd két fekete karja
egy borzasztó mozdulatnak?
Így az utcák pislogják fel az estet,
és sáros, piszkos a hó itt,
még zártan is öklözi a tél
az ég fehér ajtóit.
Még van olyan est, mikor látom,
hogy állt, nevetett Ő itt,
friss házakat már úgy látom,
mint a tél kint hagyott csecsemőit,
egy házat a hópólyában,
ablakot, ahogy altatja az üvegszél,
… egyszer (Te) játékosan elfutottál,
és én néztelek és tetszettél,
mert ráeszméltem, mi a lényeg,
hogy az anyag egy hirtelen jött ötlet,
megalkották, érted épült, majd,
világokba merült, és köd lett.
Valós még a domb? A házak, egek,
tetők? A soványan szemérmes vén nap?
az ember, a nő, egy ülve hagyott ima, mikor
a hínáros ég alatt felhők csattognak?
Hogy volt-e tegnap? Vagy az érzékelés
bolond képzete dúlja az agyat?
És a képeskönyvlét igéi teret és időt
egy csettintéssel megfordítanak?
És én az esték savanyú tejködízén
tántorogva utcád járom és elbukom?
Felnézek… Már nem téged, magam
keresem a fonnyadt égi koszorúkon.
Már befordultam golgotás utcámra,
s a megfeszítő kegyelem fája vitt.
Gyakran érzem úgy már nélküled,
be kell járnom az agyagos ég tájait.
Az állomás még idemordul.
halkan füttyög, mint az utcagyerek,
sínek futnak a nap szívéig
mint mohó, véréhes erek.
Gyomromba is besétál a fájdalom,
már két napja nem ettem,
még az est játszik a várossal,
gyerek játszhat ilyen önfeledten.
De… Mindig van egy „de”! Csak
bátorság, s remény, lásd! Van!
ha futsz: ne előle, csak mellette,
s győztes lehetsz a futásban.
Csak az kell, legyen elméd hullaház,
s lehet lelked temető. Az Idő
az ellenséged, e szárnyas rém,
légy önnön Istened, s meglásd, szelíd ő,
nem tud győzni feletted, erőd te vagy,
nem anyag vagy, s mert tudod titkát,
hiába jön rémületed lovaira ülve,
szórd szemébe porod, s egyre ritkább
lesz látogatásának aljas üzelme,
hisz félni nem az embertől fog,
belátja majd, hogy ez a világ, mint
egy ócska labda, a kisujjadon forog.
Nemcsak élet-, halálösztön is van,
s ami van, az holnapra megszűnt.
Mindenünk csak kölcsön,
az öntudat a mi műszerünk,
mellyel alámerülünk a romló húsba,
látjuk munkáját epének, májnak, fognak,
a szív kazánja felragyog az elme tüzén,
nézd a szervek hegyei hogy inognak.
S menj mélyebre, a szövetek lágy
tengere sokféle partok felé vihet,
sejtek milliárdjai vetik rád,
milliárdnyi szemeiket.
Menj le odáig, hol az öröklés
megszentelő mérnöki munka,
s még akkor sem fogod érteni,
ha visszatérsz, elménkbe, silány odúnkba.
Az emlős igazság ketreceket szaggat,
s tejében egy elvadult emberiség forr,
s alig van különbség, hogy a vonat
világvégre érkezik vagy csak háromkor.
Belátom már, hogy síromat olyan rég,
csecsemőként ásom,
és akartam, hogy veled végződjék
odüsszeuszi csavargásom.
Veled, ki szentem voltál, hangos fény,
vágyás és fájás felett jótékony seb,
nem volt semmi, a gyermekség sem,
vagy vágyott hírnév sem volt kedvesebb.
És még fülemben hordom,
hogy lelked sápadtan nevet,
de elfújta a szél a mindenséget,
ahogy az alkonyt, mint a szemetet.
Már tudom, hogy nem egészen vagy Te,
neked adom, mindenem, vedd el,
csak még utoljára simítsd arcom
azzal a szép, fehér érintéseddel.
