Egy Figaró-előadásra
A.-nak
A Figarót hallgattam az egyik este,
már véresre főz ez a zene,
aki jó és ideáktól felületes, meg-
tagadja azt a mozarti düh szelleme.
Aki nem tudja, hogy kirabolják
a csontig falánk, kannibál évek,
annak vihogó ódák hangján a
rossz álmok néha még üzennének.
Bennünk ki-be jár a megbánás is,
mint egy ijedt és köhögős vén.
Elfojtott életünk ül a dallam
kéklő szárnyú semmijén.
Tudjuk, ötven vagy hatvan évnyi kín
neveli görcseink és ránk ragad a harag,
mászunk még néhány évig, mint a
nyár fogai közt az öreg bogarak.
Oh, a gróf!... Hiába, ő a kéjenc vénség,
mégis ő az egyetlen emberi,
hogy préda a lét, s ágyékunk a mi
bálványunk! Kimondani, ki meri?
Mert ő küzd az idő ellen, tőrrel,
kínnal tépi magát, s másokat öl,
s tudja, hamarabb itt a vég, mielőtt
a halál kisétál a szemünkből.
Vén herceg, untad a nődet!
Tudtad, a nők a legszentebb vadak,
de kit nővé ront a teremtés, csak
vele csalhatod meg magadat,
s míg atomjaink elrepednek,
bennük, akit magunknak hiszünk…, más,
szöveteink kisülés és energia,
és létünk csak lepkeszárny-villanás.
Ki győztesnek hiszi magát,
győzhet is és vastagodik a zsírja,
másokon állni rövid öröm,
még annak sem jó, ki sokáig bírja.
E reggelen hosszan nézem az eget,
Isten szemhéján a nap is fennakad,
hiába sír, őrjöng még, ki ember,
a gond halálba söpri e vadakat.
És az éj fekete vásznai közt
foltosodnak a fehér imák,
és agyunkba szívjuk, ahogyan
a napi robot morfiumát.
Ne hagyd kísérteni a múltat,
átléptem már e koszos világ felén,
s ha mégis emel a sors vagy bármi,
tegye az üdvös szelek tenyerén.
Ne hagyj ágyam ravatalán!
vagy… hagyj, csak állj még itt!
Gyújtsd meg virrasztásod
bősz és iszonyú máglyáit!
Frissebb és kék napok jönnek,
tiszták, mint a hívő, aki gyón,
bent még a forró kályha fagyaszt,
s kint nincs, ami olvadjon.
Fák vannak és eldobott táj,
oh, itt ebben én vagyok a hiba,
fákkal, tájjal beledobva
a reggeli fagy karjaiba.
Aludni! Hisz’ tél van és hideg!
Még az állat is álmait óvja,
de emberi rossz elme az,
akinek puskalövésnyi a tarkója.
Kinek szívét felfalják a gondok,
s görcseit hordja a láznak,
csontjai közt is rémeket üldöz,
míg bőrén az évek kaparásznak.
Rettegj! Az idő már idekongat,
s aláírja bőröd sejtfalát,
még föléd feszít néhány igét,
de keskeny gödröt ás alád.
Félj, mert kevés, mi hátra van,
ez a reggel most így dorgál,
hagyd a vitorlát a másfajta szélnek,
hajód már a partok közt botorkál.
Ostobaság most megijedni,
számolj azzal, ami nincs, de lehet,
Ürítsd ki a zsebed, menj, menj előre,
s erősítsd a türelmedet!
-