SABINUS ars poeticája
Írni, boldog ember! Neked gyönyör az
és kocsmai rossz panasz?
Sánta ló lesz versed is,
mely nyerítve oldalaz.
Írjon az, ki legalábbis ölne,
ki hagyja, hasadjon az elme,
és ne írjon az, ki csak a
szavak szeszéből vedelne.
Írjon az, ki szörnyeket ölel
vérszagú, bágyadt estéken,
ki Istent imád és átkoz
kényszerű estében.
Ki nem mímeli, hogy rossz és beteg,
kinek képe utálata tája,
kinek nem szédül ki poharából
rémült és zavart pofája.
Kinek a vers csak savanyú bor
és híg leves és vád,
az sosem élt, csak száznyi
éven rágta át magát.
Ne lásd, mi vonal és tömeg,
ami szín, könnyű, száll és pereg,
én, ki Chopin ökleit is látom,
és Isten ökleire ébredek.
Én ki kést dédelget és ön-
vérére éhes és mindent evő,
úgy követel, úgy sírdogál,
mint vért cuppogó csecsemő.
Írj, de csak alig, csak néha,
csak dühből, csak keveset,
úgy írj, mint ki utálod,
mint kavargatott levesed.
Akkor írj, ha tudnál mást,
ha másból is még sokat,
s aki tud már írni, akkor
haláláig halogat,
mert vágy az ököl, s így robotol,
míg robotos harag a kés,
csak akkor írhatsz, ha tudod is,
a világ szakadás és repedés.
