Még egyszer |
Hallom panaszodat… és nem érdekel. De hajtogasd, ha ez segít! Az én csendem a rosszabb, s nem hallom a jajt, Bachot vagy az istenit. Sárgán fortyog már az ég, és így vonulnak nagy felhői hadba, elcsomagolták a bágyadt telet fakó bőröndbe hajtogatva. Látlak néha, ahogy bölcs bámul az égen elkószáló napot, de ki befelé lát, széttépik önvádjai, e gyilkos vadállatok. Így járom a közös utcáinkat, de már nem lesem halk eged, Bárki ölel, az enyém az is, csak másoknak engeded. A teremtés csak néha tér, és rendszere csak komor látszat, a magányosan gyermek isten Istent még csak így is játszhat. Még szeretlek, mert ami vagy, ébredéskor bennem szület, az elme rossz rajza vagy, bágyadt és szelíd önkívület. Így fagy belém újabb telem, mint őrült Schumannba a zene, kit feldúltak a vad ábrándok, s úgy tesz, mintha küzdene. |