Házak 7.
-Megvolt a ballagás, mely ugyanolyan silány és hazug volt, mint az összes ünnepség vörös nyakkendőkkel, fenyegető, giottine-címerrel, megalázott magyar zászlóval és az egész megalázott magyar fiatalsággal. Nem láttam el odáig, de tudtam, milyen. Izzadó tanárok, néhány kivénhedt, ragyásképű, rekedtté dohányzott hangú alak, kiktől féltünk, s kiket megvetettünk. Tudtuk, hogy mifélék, csak nevet nem tudtunk adni ezeknek, ahhoz elbutítottak voltunk. Tudtuk, hogy kiknek a szülei hallgatnak otthon titkos rádióállomásokat, s kik azok, akik ezeket besúgják. Mindenre kaphatók voltunk, egyszerre derengő tudatú és megrohadt termései ennek a kornak, ennek a látszatországnak, melyben sunyiságra, csúfolódásra, megosztásra neveltek mindannyiunkat. Ennek a világnak a hatalma nem az orosz szuronyok oltásától termett, hanem a megrohadt lelkek kohóiban készült. Hogy honnan tudtam?
Kihallgattam az apámat, s megértettem, amiről az iskolában hazudtak és amit a rádióban eltitkoltak. Mégsem érdekeltek ezek jobban, mint a magamkorabelieket. Védtem magam, s lassan mindentől védenem kellett. Az érzelmektől, az otthontól, mely mégiscsak pólyám és balzsamom volt, hogy észrevegyem, hogy anyám boldogtalan és apám részeg. Hogy az utca, ahol élek az emberi hitványsággal kibélelt kő, beton és fa.
De…
Igen, ezt a „de”-t, nem daccá növesztettem, hanem vallássá. Mindennel szemben működött, egy vészjelzőként szirénázott az agyamban, s általa túléltem. Imádság volt és átkozódás, mohó önzés és látszatönfeladás.
Az apám hiába intézkedett, az „ügy” kitudódott, s egyetlen helyi gimnáziumba nem vettek fel.
- Majd megy szakmát tanulni. Kell ebben az országban cipőfelsőrész-készítő meg krampácsoló segédmunkás – mondta apám, aztán hozzátette, hogy katonai iskolába ad, kivitet az oroszokhoz, ott rendet tanulok. Vagy megdöglöm.
Mikor kijózanodott, némán ült velem szemben az asztalnál, s tudta, hogy látom a szégyenét, csak azt nem tudta, mit kell mondania. Ott ült ez az ember, akit szerettem és gyűlöltem, száz kilométerig nem volt nála okosabb ember, de még annyit sem tudott, hogy a fiának elég egy jó szó, s az letépi magáról a régi bőrét, újat növeszt, új szívet nevelget és megtanul a kedvéért jól fésült mamlasz és remekül „igen”-elő barom lenni.
De neki is volt vallása. A közöny, melyhez elég volt a hallgatás vagy két üveg bor.
Évit hetek óta nem láttam. Mit mondhattam neki? Hirtelen ráébredtem, hogy amit érzek, nem lehet más, csak egy szeszély. És én úgyis elkerülök innen. Ő pedig marad, visszamegy az iskolába, kijár úszni, megbukik félévkor, aztán felveszik valamilyen iparos iskolába, ott pedig… Mindegy.
Sokszor gondoltam rá, de nem vágy volt bennem. Olaj volt ahhoz, hogy a bennem lévő puha, törékeny vagy szétmállani akaró alkatrészek nem ordítsanak, sikoltozzanak. Folyadék volt, mellyel a bennem keletkező réseket akartam feltölteni. Vagy csak egy esős délután, melybe el lehetett bújnom, mely indokot ad arra, hogy bezárkózzam a szobámba.
A bizonyítványok kiadása két hét múlva történt, anyám ment be érte. Igen, gyáva voltam ahhoz, ráadásul apám diplomatikusnak nevezte a döntésemet. Talán ez volt az utolsó mondata, melytől elfelejtettem egy időre nevetni.
Éppen a szomszéd öreg csengetett át, hogy van-e kedvem kimenni vele a temetőbe. Bólintottam, és kisétáltunk. Biztonságban éreztem vele magamat, hiszen nagydarab idős ember volt sűrű, ősz hajjal, robosztus munkástesttel, vaskos karokkal. Közben mesélt Schubertről és Bachról, a H-moll miséről, melynek Karajan-féle változatát németországi rokonaitól kapta. Megadón hallgattam, sokszor azt sem értettem, miről beszél és mit akar ezekkel a dolgokkal. De rájöttem, nem nekem mesél, hanem a halott feleségének, aki százszor hallotta ezeket, de nem szólt, nem ellenkezett, szikár, hűvös, de okos asszony volt, aki arra törekedett, hogy az öreg elhiggye, minden az ő akaratából történik. Tudta, bármit mondana, a magyarázkodás vagy az indulat lavináját indítaná el, így jobbnak látta, ha hallgat. És most végérvényesen hallgatott, százhetven centi elbomló türelemmé vált, hálás hallgatóvá, aki először akkor fog feljajdulni, mikor beszakad a koporsója és a sírhely behorpad. Egyszer mutatott ilyet az apám, akinek, ha nem is voltak halottai, mégis meginvitálta őket csendes monológjaiba és üres töprengéseibe.
- Jó asszony volt – mondta az öreg, s hiába vártam, már nem szólalt meg.
Ott állt azzal a méla tűnődéssel, ahogy az öregek állnak a pusztuló romjai felett, mint egy hadvezért, aki a lemészárolt hadserege felett tart szemlét, s úgy érzi, a világ tengelye meglazult és a föld irányíttalanul száguld a semmibe.
Először láttam azt, amit később apámon. Ha valaki tartozik valakihez, egész, de ha elveszti, már csak egy kisujjnyi töredék, egy ügyetlenül riszáló apró rovar, összevert állat, vak, siket, érzéketlen és kegyetlen.
Ilyen volt az öreg mellett, irigy és emiatt gyűlölködő, ahogy megvetőn nézte a rendetlenkedő gyerekeket a sírok között, s kifelé menet köpött egyet ez az okos, művelt ember, mert aki elveszíti azt a valamit, ami a testébe belenőtte magát, sem nem okos, és nem is művelt, csak hanyag csont, lélegző hús és követelőző indulat.
Mikor hazaértem, a bizonyítványom ott hevert az asztalon. Egyből láttam, hogy lehajították, még a mozdulat ott sistergett a levegőben.
- Apád dühös volt, de nem szólt semmit – mondta anyám csendes beletörődéssel.
- Majd megnyugszik – válaszoltam.
- Inkább egyszer megbocsájtana – mondta anyám, s betette a szekrénybe.
Aztán várt, hosszan rám nézett, elmosolyodott azzal a szürke mosolyával, mely nem is tudom, talán három éve lett ilyen.
- Várj még!
- Igen, anyuka?
- Volt az a kislány.
- Melyik?
- Akivel múltkor láttalak. Eljött, hogy … Nem is tudom, miért, de nagyon kedves volt. És nagyon udvarias. A mai lányok nem ilyenek.
- Évi? És üzent valamit?
- Nem, semmit.
- Elmehetek? – vágtam a szavába.
- Hova mennél?
- Csak! Kiszellőztetem a fejem.
- Tudod, hogy apád…
- Tudom, hogy az apám. Nem érdekel, hogy az apám, És az sem, hogy az apám.
- Nem beszélhetsz így, fiam.
- Ő hogy’ beszél rólam? És hogy érez…
- Szeret és aggódik.
- Aha, szeret és aggódik… Ő és a szeretet. Majd írd bele az apám-magyar szótárba. És hosszú lábjegyzetben magyarázd el neki, mint jelent.
- Ne bántsd őt! Bántják elegen.
- Persze, hogy bántják. Mert másokkal is utálatos. Veled is, anyuka.
- Velem nem az. És ha az lenne, akkor sem számítana. Én szeretem őt a hibáival és indulataival.
- Indulat, mikor valaki összetör egy tányért és káromkodik. Apának nem indulatai vannak, hanem viharai. De nem normális viharai. Mint nyáron, hogy dörög és villámlik és esik. Hanem csak dörög és villámlik.
- Mióta lettél ennyire költői… És ez nem is igaz…
- Tényleg? Akkor nekem miért nincs testvérem? Minden hülyének van az osztályban, csak nekem nincs.
- Neked is volt – mondta anyám, aztán megrémült a szavaitól, befele fordult, egészen közel a falhoz és sírni kezdett.
Nem tudtam megszólalni. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy azért nincs, mert megölte. De tudtam, a döfés rossz helyre menne, rossz szívet találna el.
Kirohantam a lakásból, le és el, végig az utcán, a házak közé, a börtöneim közé, a tetők alatti pokolba, mely az alkonyattól vörösen sistergett.
Mellettem elsuhant a busz, befordultam a lakótelep felé vezető közbe, s legszívesebben káromkodtam vagy üvöltöttem volna. A füstszagú levegő is megrészegített, a csontjaim ropogtak a forró nyári levegőtől, s fuldokolva értem a lakótelep betonmocsarában, ahol mindig kölykök üvöltöznek, kutyák szaladgálnak, régi, ócska gépkocsik százával parkolnak.
Látni akartam, akár csak messziről, nézni, ahogy félszegen ott áll, vagy ül egy fatönkön egy könyvvel a kezében, melyet sokszor ki sem nyit. Látni az édes-szép csuklóját, a hosszú ujjait, a haját, melybe külön szerelmes lettem. És a szemöldökét, mely olyan szép vonalú volt. Az orra felé egy kicsit vastagabb volt, és olyan szép íve volt, hogy nem is tudtam mihez hasonlítani. Aztán arra gondoltam, hogy nem is számít, hogy néz ki, legyen ronda, csak szóljon hozzám, legyen pattanásos a bőre, csak szuggeráljon belém csendet, megnyugvást, hallgatást. De a bőre is olyan szép volt, hibátlan, s ha egy-egy kis piros foltocska nőtt rajta, az is dísz lett az arcán, ahogy az a néhány szeplő az orra körül, a legfinomabb vonalvezetésű orr körül.
Hosszan jártam a házsorok között, de nem láttam. Aztán arra eszméltem, hogy itt laknak Paliék, itt lakhat ő is. Reméltem, hogy nem azzal az ökörrel egy szobában, mert az a marha akár még ki is lesheti a húgát, aztán eldicsekszik vele.
Ma tudom, hogy az embernek természetes ösztöne, hogy legyen egy szent az életükben, egy kultikus látomás, valami, amihez imádkozhat, amiben reménykedhet, amit a gondolatok deszkafalával körbefalaz, mert önző, hogy csak az övé. Én templomot építettem volna, s hirtelen azt is éreztem, hogy valami nagy baj van velem, mert olyan volt ez a lány, és az érzésem, hogy váratlanul felbukkant és kifordított önmagamból.
És akkor megláttam, ahogy egy hintán ül. Be sem volt kötve, a lábait lelógatva éppen csak ringatózott a két rozsdás lánc között, és szomorú, maszatos combjai fehérlettek a nap vörös didergésében.
- Évi! – kiáltottam felé rekedten.
Összerezzent.
- Te?
- Most direkt vagyok itt.
- Máskor is direkt voltál itt.
- De most direktebben.
Elnevette magát, ahogy én majdnem sírtam.
- Baj van? – kérdezte, s hirtelen elsápadt.
- Igen.
- Nagy?
- Eléggé.
- Elmondod?
- Ha eltudom…
Leugrott a hintáról és mellém lépett.
- Menjünk el valahova. Csak ne legyünk itt. És elmondod.
Elindultunk az óvatosság körülményességével, nehogy meglássanak. Egészen ki a temető felé, a régi városvég kopár peremvidékére. Közben nem beszéltünk, csak óvatosan méregettük egymást. Aztán megálltunk ott, ahol a még magas házak takarásában voltunk, s egy percig hallgattuk a halványan dongó autók zúgását és belebámultunk egymás arcába.
- Most valami vallomás következik? – kérdezte váratlan mosollyal.
- Ideadod a kezedet? – kérdeztem tőle, és magam is megrettentem ettől a kéréstől.
Nem terveztem, nem tákoltam össze mindenféle szavakat, hogy valami patetikus vagy hangzatos szöveget mondjak, olyasmiket, melyeket filmekben hallottam és magam is elborzadtam azoktól. Nem éreztem valóságosnak, inkább ügyetlennek, s leginkább mesterkéltnek.
- Ha vigyázol rá – mondta, s elnevette magát, s némi fölényességgel bámult az arcomba.
Mohón kaptam a keze után. Most éreztem, milyen könnyű és puha, mennyire lágy tapintású a bőre, s mennyire sérülékeny.
- Te remegsz – mondta, majd ismét nevetett. – Én is. De csak egy kicsit. Ez olyan furcsa.
És hosszan nézett rám, úgy, ahogy először, mikor megláttam.
- Valamit el kell mondanom – sóhajtottam hirtelen, s olyannyira elszorult a torkom, hogy szinte fuldokoltam. – Nem könnyű – köhécseltem a szavaim közé.
Újra mosolygott, de ez több is volt. Valami – és ezt borzasztó leírni, mert annyira banálisan hangzik -, amilyet eddig sosem láttam. És soha nem láttam ilyen szépnek. Olyan elképzelhetetlenül magával ragadott minden, ami ő volt, hogy mindenki kinevetett volna, csak anyám aggódott volna, hogy megint el kell vinnie valahova, orvoshoz, pszichiáterhez. Eszembe jutott a kémiaórák összes nyakatekert borzalma, de most hirtelen érteni kezdtem azt az egészet, amit könnyedén felfogtam, de magamban tagadtam. Mert most láttam benne azt a billiónyi részecskét, mely bonyolultabb, végtelenebb, mint a világegyetem, hogy valami Évává változtatta ezt a végtelen és mégis ösztönökön túli kavargást, a láthatatlan erők szimfonikus ragyogását, és még a csuklója is olyan érzéki lett, mint az ujjai, a nyaka íve, az apró pihék a tarkóján, ahogy igazgatta a haját, s a mozdulat, melytől megfeszültek az izmai, és mégis nőiesebb és teltebb lett. De valójában mégiscsak az arcába szerettem bele. Az az ijesztő perspektíva jutott az eszembe, hogy ilyen, mikor az Isten rajongva teremti a világát. A tudományok és a művészetek egy másodpercre megmutatták magukat, az én ostoba fejem előtt elszáguldottak, hogy vérre meglássam a világ kimondhatatlan bonyolultságát.
- Ki fogsz nevetni, és én olyan hülye és gyáva vagyok ilyesmiről beszélni…
- Miért nevetnélek ki? Főleg úgy, hogy még semmit nem mondtál.
- Mert ez az egész olyan hülyeség és nevetséges is, és borzasztó, hogy ezt érzem, és olyan sokszor gondolok rád, és azon gondolkodom, hogy egyáltalán miért állsz szóba velem. Szerintem a fél iskola beléd van zúgva. És olyan nehéz és minden, hogy majdnem elsírom magam, mert ez az egész…
Remegni kezdett a lábam, megszédültem néhány másodpercnyire, aztán arra is gondoltam, hogy éhes vagyok, de szinte öklendeztem, és hirtelen sötét is lett, olyan fekete önkívület…
- Nem hülyeség, hogy tetszem neked. Te is tetszel nekem – mondta csendes komolysággal, s éreztem, hogy most az ő keze reszket.
- Nézd, csupa libabőr vagyok – mutatta a karját, de én az arcát néztem, a száját, s ha ezt a szájat most megérinthetném a számmal, elájulnék.
- A karomat nézd, ne az arcomat mondta – és nevetni kezdett.
- Kinevetsz?
- Nem téged. Csak… Tudod, nem is nevetek. Csak zavarban vagyok. Én is zavarban vagyok, nemcsak te. Nekem sem könnyű. Sokat gondolok rád. Múltkor majdnem egyest kaptam miattad, a tanár meg üvöltözött velem és lehordott mindennek, hogy megbukom. Pedig csak eszembe jutottál, hogy olyan kedves a szemed, melegség van benne, amit senkinél nem láttam.
- És… megbuktál?
- Nem, dehogy. Lett néhány kettesem. De nem számít semmit. Úgysem mennék gimnáziumba. Fel sem vennének.
- Legszívesebben megbuktam volna. Mert akkor osztálytársak lennénk.
- Akkor sem lennénk – nevette el magát -, mert te az okoskákkal lennél egy osztályban, én meg… a hülyékkel… olyanokkal, amilyen én vagyok.
- Nem vagy hülye.
- De, az vagyok. Most is itt bujkálok veled - mondta és hosszan nevetett.
Aztán észrevette, hogy megbántódom.
- Most úgy megölelnélek. Ha lehetne. csak úgy, mint egy jóbarátot. Persze ez más, mert te fiú vagy.
- Olyan sokat gondoltam arra, hogy…
- Megölelnél?
- Igen, de nem merem.
- Mert félsz, hogy mit érzel?
- Igen. Nagyon.
Hozzám lépett, majd megölelt. Egyszerre éreztem az izmos testét és azt a végtelen puhaságot, mely belőle áradt. Először azt kívántam, hogy engedjen el azonnal, aztán megijedtem, hogy elenged, s nem érezhetem. Hihetetlen volt ez az egész, mondtam is magamban, hogy egy újabb álom, amit el kell titkolnom.
- Hát ilyen – mondta, és kibontakozott az ölelésemből. – Szerintem egész jó volt. Neked nem?
És zavartan, kicsit csalódottan nézett rám.
- Nem tudom, mit mondjak.
- Tehát neked rossz volt. Akkor többet ne csináljuk.
- Nem, nem ezt mondtam. Csak…
- Csak…
Összeszedtem minden erőmet.
- Még soha nem éreztem ilyet. Ilyen jót. Ez… Nem tudok, mit mondani.
- Nem is kell - válaszolta. – De most már haza kell mennem. Ne kísérj el!
- Mindjárt besötétedik.
- Igen, éppen az a jó. Bár anyám megpofoz ezért.
- Akkor…
- Mit akkor?
- Semmi… Csak, Évi, én szeretlek téged. Beléd szerettem. Már akkor, amikor először lehülyéztél.
- Az menni fog máskor is – mondta, s újra nevetni kezdett.
Megsimogatta az arcomat, majd futni kezdett vissza, a lakótelep felé. Néztem, ahogy összevegyül az esttel, eltűnik a nagy házak alatt.