Qui s`excuse, s`accuse |
a.-nak Már sokkal könnyebb… és könnyebb utálni bűntelen magamat, nincs ügyvédem, csak őröm az est, s nézem, hogy kotorja a havakat házam elől a buta április, és hogy kaparja zölddé a fákat. Irigylem a felhőket, az örökké utazó, falánk hiénákat, kik esőket vicsorognak a hegyekre, és ahol, messze, ahol van a partunk, így hűtöm hát szívem e tájban, hisz oly sokszor egymásba martunk. Gondolok Rád, mit csinálsz most, mikor úgy csúszkál a nap a hajnali véren, Te is ezt látod, ha megállsz és sírsz a nyüzsgő Széll Kálmán téren? Ezt a déli napok csillárai alatt? Nézd, hogy futok, mint a vadkan, s fújtatok, véres pofájú indulattal, mint a bukottak az összes alkonyatban. Nem a halál az, ami egy estben, nem, az élet, ami a mélybe ás, az életek már nem járnak össze, búcsú sincs már, csak a távozás. Láttam embereket vágyni a beteg- ágyon, hogy legyen már vége, gyakran rám tör: hit és művészet csak a magány ürüléke. Az éveinket hosszan elnézzük, olyan, mint a vak ló, mely csak üget, milliók közt járok, s nevetem, hogy tapossák egymásba az életüket. S Te, Te vajon látod-e ezt Budán? Azt hiszed, hogy Schubert ez elől megvéd? Te tudod, akkor ősz volt… Ősz volt? hogy a Margit-sziget nem enyém, s nem a Tiéd! Vagy a Blaha, a régi gettó, a firkás terek, a vizslád, az estek rég megkopott lakkja, az ablakragyás utcák hallgatag üressége, a múltunk kockáit az emlék össze-vissza rakja. Régi Kedves, hidd el, a világ semmi, a múlás fest belőle eszményi torzképet, ami volt, majd egyszer elég, és ami lesz, Te jobban tudod, már rég elégett. - |