Hatvanöt után
Elparázslunk lángtalan,
füstölgő üstökösök.
I.
Hosszú január, lassú február,
fagyzugos csöndekben ázó március,
sebeit siratja minden mosolygós
kereszthordozó, s tágra zárt szemmel
tagadja roskadó világát, s képet
mutat magáról- falfehéret.
II.
Lassan elárvul az utca körülöttem,
óvatosan, feltűnés nélkül költöztek
el innen megszokott évtizedek
régi lakói, valaki fel a hegyre,
valaki csak egy másik területre
távozva tűnt el hirtelen, észrevétlen.
III.
Alig maradtunk egy páran épen,
hogy még megláthassuk éppen,
hogyan jönnek újak, jönnek mások,
test-idegen megszokások új rabjai,
nemsokára hozzánk is ideérnek,
s nekik már nincs mit mondani.
IV.
Felélik emlékeinket, tűzre vetnek
minden régit, lassú tűzben, zajgó
rendben, mint ahogyan egykor
a barbár hordák dúlták Rómát,
s csak kezük vált el a közöstől,
a múlttól, közösségi ősidőtől.
V.
Maradok mégis, míg lehet, új
döbbenet nem vesz erőt rajtam,
teszem, amit még tehetek, védem
gyámolított életem zegzugos útjait,
velem élő mindenségem, kertem,
fáim, virágaim, hűséges kutyám.
VI.
Mert, ha mi elmegyünk innen,
más lesz minden, túl korszerű,
s idegesítően naprakész, és nem
látja többé senki teremni a vén
körtefánkat. Ám a jó szándék,
s a kegyelmi idő ereje még a miénk…
Bakancsos idők jönnek újra,
zöröghet ezernyi munkagép,
de mi már tudjuk századok óta,
hogy csak így jöhet ki a lépés,
bakancsosan, sohase másképp!
2025-03-21
