Házak 13. |
A készülődésünk nem volt készülődésszerű. Még a meneküléshez sem hasonlított. Apám az közöny szürkeségével összemázolt nyugalom volt, anyám, apró sírások és megjátszott mosolygások. Gondolkodtam, hogy kiket hagynak itt. Anyámnak volt egy féltestvére, de nem tartották a kapcsolatot, a szüleik meghaltak. Apám apját nem ismertem, a születésem előtt három évvel halt el, ahogy apai nagyanyám kisiskolás koromban. Gondolkodtam, hogy anyám mit sirat. Tudtam, hogy gyűlölik a kommunizmust, apám nem szerette az itt lakókat, anyámat pedig a jólneveltség szolidaritása tarthatta ebben az utcában, a városban. És én az életben. Minden mozdulatából ezt olvastam. Mikor nem látta, hosszan néztem. Másmilyen nőre emlékeztem. Nagy, zöld szemű asszony volt sűrű szőkésbarna, de inkább barna hajjal. Apró volt és csinos, és a mosolya uralkodott az arcán, Apró fülei voltak, keskeny orra, de mégis volt benn valami keleties. Vékony volt, keveset evett. Szeme mintha a sírásra termett volna. Mindig fátyolos volt a tekintete, ahogy a hangja is. A mozdulatai könnyedek, de a nyugtalanság könnyedségével repülték körül a testét, a szobát, az életét. Búcsúznom kell, ezt gondoltam magamba. De hiszen mindennapom búcsú volt. Mint valami szertartás. Még nem engedett el ez a világ. Még kivérzett belőlem az összes stigmája. - Hova mégy? - Csak el? - Mégis hova? – vont felelősségre apám. - Barátokhoz. - Várj még! – lépett hozzám. Megragadta a vállam, magához vont. Hosszan nézett az arcomba. Összezavarodott volt, hogy csak néhány centivel magasabb nálam úgy, hogy magasnak számított, mégis rettegéssel töltött el a közelsége. - Nem kell elköszönnöd senkitől. Tégy úgy, mintha jövőre is és azután is itt lennénk. Mintha egyáltalán nem utaznánk. - Csak Évinek meg a… - Senkinek. - Miért? - Mert amit teszünk, az titok. Nem hétköznapi. Itt nem arról van szó, hogy elhallgatunk dolgokat. Itt az életünket hallgatjuk el. - De hiszen mások is tudják… - Innen senki. Még az utcából sem. Tele van… Elhallgatott. Ilyenkor egészen gonosz dolgokat tudott mondani másokról. Egy hatalmas és sötét dans macabre-szerű képbe zárta az egész emberiséget, s mindenkihez volt egy bántó szava. Néha még a halottakat is visszaszólította az életbe, hogy aztán újra visszatapossa a porba. És voltak néha egészen gyengéd pillanatai is. Talán a magas művészet volt, mely elért hozzá. Vonzotta a szép, a fennkölt, a megközelíthetetlen. Azt hiszem, ez volt az eszménye, ez az eszmény el is átkozta. - Nos, olyan emberek vesznek körül, akik ellenségeink. Tudom, fiam, a gyerekeikkel játszol együtt, ők a pajtásaid. De veszélybe sodorsz engem és az anyádat is, ha beszélsz vagy csak búcsúzkodsz. Ha most kiderülnének a dolgok, engem lecsuknának. Talán anyádat is bűnrészességért… Hallgattam. Anyám és a bűn. Apámhoz sem tudtam ezt a szót hozzárendelni, nemhogy anyámhoz. Mert benne ott volt a szentség, s ha most meghalna, tudom, hogy összedőlne a világ. Nemcsak az enyém. Hirtelen rám tört, hogy valójában ő uralkodik ezen az utcán. Az emberek miatta jók vagy elviselhetők. Nemrég hallottam ezt a szót, hogy kötelező minimum. Ő a kötelező maximum volt, ebben hittem. Minden férfi szerelmes volt a lelkében, s mikor apám idehozta, hallottam, hogy egészen belé szerettek az itt élők. A nők irigyek voltak rá, de nem tudták nem szeretni. Ha valaki beteg volt, az én anyám gondoskodott róla. A jósága volt a mosószer és a friss levegő ebben az utcányi szennyesben, ebben az elhasznált, megrongyosodott emberi rongyhalomban. Ha elmegy innen, itt egymásnak esnek ezek a betelepített szörnyű népek, ezek a felkapaszkodott senkik, ahogy az apám nevezte őket. Bólintottam, de már akkor tudtam, hogy Évitől el kell köszönnöm. Furcsa volt, hogy apám kicsempészte a bőröndöket, majd egyesével becsempészte az egyetemre. Aztán anyámmal veszekedett, hogy eltűnt néhány könyve, de nem találta az antikváriumba, s nem emlékeztek, hogy ki hozta be. Apám egy pillanatra rám nézett, de bennem is kérgesedni kezdett az aljasság, mely ráébresztett, nem vagyok már egészen gyermek. Éjszaka kimásztam az ablakon, át a betonkerítésen, egészen a sínekig, a kis bakterépületig. - Éppen gondoltam rád, hogy mi van veled – mondta csendes meglepetéssel a vén vasutas. - Valamit el kell mondanom magának. De olyasmit, amit nem szabadna. - Akkor nem mondd! - Nem tudom… - Ne mondj semmit. Gondolom, olyasmi, amit úgyis megtudok. A titkok kiderülnek. - Elköszönni jöttem… Megállt letette a kezéből a fazekat, amit éppen elmosogatott. Olyan szánalmas volt, ahogy ott állt ebben a póklakta, penészlakta, múlástól összerágott, megköpködött, szánalmas helyiségben. - Messzire? - Nagyon – válaszoltam. - Sok sikert hozzá. A többi tényleg maradjon titok. - Jó utat sem kíván? - Minek? Nem lesz az. De ha az életed jó lesz, az út nem számít. - Maga tudta. Fogadjunk, hogy tudta. - Nem tudtam, de most már tudom. Ennyire kiismertelek már. - Egy tanácsa sincs? - Hogy adjak én neked tanácsot, mikor te vagy az okosabb? - Nem vagyok okosabb. Különösen magánál nem. - Nézz rám, fiam. Nézz ide. Néztem. Megmentette az életemet. Nekem adta a barátságát. Mit mondhattam volna róla? Hogy erős, robosztus, ijesztő volt, hogy hatalmas és csendes, és jószívű és minden… És semmi. A filmekbe ilyenkor szoktak valamit adni. De ő csak állt ott, s én is, s nem adtuk egymásnak azon kívül semmit, hogy megrendülten bámultuk egymást tíz másodpercig. Aztán annyit mondtam: - Viszontlátásra. - Viszontlátásra – válaszolta. Kikísért ajtóig, a vállamra tette nagy, nehéz kezét, aztán kitessékelt az életéből. Ahogy becsukta az ajtót, még álltam egy percig. Hallottam, hogy bekapcsolta a rádiót, majd dúdolni kezdett rekedtes, hamis hangon. Elindultam a síneken át. Megint messziről rám villant egy vonat. Megálltam, vártam, hogy jöjjön. Nem akartam bevárni, csak érezni akartam, hogy van választásom. Érezni akartam azt, amit egy haldokló érezhet, hogy nemsokára itt a vég. Itt dübörög, kibérli a halántékban futkosó ereket, feldörömböli az agyat, s azt mondja, csomagolj, öreg, csomagolj te vén kártyás. Hagyd a nyereményt az asztalon, aztán menj. Igen, arra, tudod, merre van a kijárat. Nem sötét az és nem homályos. Az csak az olcsó regényekben és filmekben van. Angyalok sincsenek, szárnysuhogás sincs. Utak vannak, itt is autók, s akit Te istennek hívsz, az, amit ott belélegzel, a kilincs, melyet megfogsz, a rozsda, mely felhorzsolja a tenyered. Az csak egy unalmas utcavég, mint ez itt. Utak, sínek, lábak, fejek, kerekek, kattogás. Leléptem a sínről, megindultam az állomás felé. Hirtelen fény vetült az arcomba. Rendőr állt ott egyenruhában, mellette egy alacsony, kopasz ember. - Kérem, igazolja magát! Aztán közelebb lépett. - Te még iskolás vagy. Igennel feleltem. A kopasz sunyin nézett az arcomba. - Mit keresel ilyen későn itt. - Fájt a fejem, friss levegőt szívtam. És ismerem a vasutast. Vele beszélgettem. - A Józsit? - Azt. - Nos, jó. De ne a síneken át menj vissza. Kerüld meg az állomást, aztán indulj haza. Maga meg a másik irányba, Először azt hittem, valami nyomozó, de ostoba képű, tömzsi, sunyi ember volt. Ahogy eltűnt a rendőr, a sunyi követni kezdett. Hosszan zakatoló léptekkel követett. Egyszer-egyszer hátrafordultam. Egyre közelebb jött. Nem féltem tőle. Magasabb voltam, erősebb, gyorsabb. És ahogy belenéztem ebbe az üres kelttészta arcba, tudtam, kíméletlenebb is. - Nem vársz meg? – kérdezte omló, ragacsos hangon. - Sietek. Hirtelen utánam lendült, s egyszerre éreztem, megérint. Most értettem meg, mit akar. Keveset tudtam az efféle dolgokról. - Mit akar? - Csak megsimogatlak. Ha szeretnéd. - Nem szeretném. - Nem tudhatod. - Tudom. Maga undorító. Hagyjon békét! Egyszerre megtorpant. A tekintete sötét volt, illett a malacpofájához, a kocsonyás bőréhez, a bárgyú kopaszságához. A teste megfeszült, ahogy a támadni készülő vadállaté. - Jó lesz. - Magának. - Neked is. - Undorító. - Hidd el, nem az. - Maga gusztustalan. Menjen innen a fenébe. - Csak hadd simogassalak. - Ha hozzám ér, beverem a pofáját. És ellöktem. Tömzsi, erős ember volt, s ez meglepett. Gyengébbnek gondoltam. Azt hittem, elgurul, eldől. Hátranyúlt, megkapaszkodott a mögötte lévő kerítésbe. - Ismerem a fajtád – sziszegte felém. - Én is a magáét. Undorító hernyó. Fel fogom jelenteni magát! Hirtelen elsötétedett az arc, kikerült az utcai lámpa fényköréből, csak egy fekete folttá vált, eloszlott, szétterült, sötét, mérgező párává főzte az este, a nagy és víg kalandor, aki nemcsak a szobákba oson be a lámpagyújtáskor, hanem a zsebekbe, a ruhák alá, az elmébe, s levessé főzi a kétségbeesést. Menekült, de mégsem látszott, hogy sietne. Mégis pillanatok alatt eltűnt. Remegni kezdtem, megrogytam a saját indulataim iszonyú tömege alatt. Alig tudtam menni, én is megkapaszkodtam a kerítésben. Messziről a gyár műszakváltást trombitált az éjszakába. A fákba beleakadt az esti szél, s úgy lengették ezeket a langyos, reszkető selymeket, mint a zászlót, a nyárestek puha, kéjre csábító, gonosz zászlóit. |