Elégia |
Április van, és este, néhány perce még szakadt, s most hűvös fénnyel ragyog a sok száz körúti kirakat. Messze harangoznak. Várok, fázósan bújnak eggyé a párok. Ilyenkor még hűvösek az estek, mellettem szelíd öreg vet keresztet.
Egy ódon bolt falán megáll egy óra, halkan pattan a mutatója, - egyet nyikkant: vége, csak egy nyurga platán árnya hajol a hold elébe. Az égen tucatnyi fény ragyog, s a felhők, mint véres húsdarabok, búsan csüngnek a Tisza felett, s bíbor vérük a habokra csepegett.
A szobrokon lomha szél borzol fehérlő galambot, messzibe búgnak a harangok, a szobákban otthont lelt az alkonyi oltalom, s ahogy mentem, - rám rontott a kései forgalom. Átmegyek a túlra, de még látom ahogy fényt szürcsöl a sarki hentes kése, megállít a tülkölő autók ölelése; robajló disszonáns városi ének, lámpák millió pásztája, mint lángoló szirének, végig lobognak a téren, házak nyúlnak a homályba szürkén és kevélyen, az ég glóriás fénye ellebeg a Dóm fölött, a sarkon egy csatorna aranylón füstölög.
Este van, áprilisi este...
Mikor minden megújul, - az én szívem vén lett. Most múlt el az Isten halála, a csendes bús Nagypéntek, s hiába jöttek boldog ünnepek, én, mint kolduló alázat, szelíden görnyedek a vágyódó sors alatt. S a hosszú lábú szent öröm, fölöttem elszaladt, s én úgy maradtam, mint az Aphaia-templom vonagló katonája, kit fáradt izmok, vert csont és hús mozgat, akarása ösztönné rándul, ahogy felette a lélek leroskad.
Már nem vágyom, hogy tűzzé váljon minden lángom, s nem kérem számon az Istent és az embert, bár szánom, nem kérdem, kit melyik miért vert, csak azt látom, hogy egy világ csüng a fekete keresztfa-halálon.
Koldusabb az a nyomor, kinek mélyebb ráncot vés elvágyó képébe a kétkedés, mint azé, ki pusztuló ábránddal vágyja az eget, ki satnya filléreket kéreget, s kevesebbet eszik s kap, mint aki ölt, rabolt vagy csalt.
Álnok, ki jónak hiszi önmagát, s minden út mellett van egy másik útja, ki magát bölcsnek hazudja, mert ez mind vágyja a másnak pénzét, álmát, lakát, - a história a legiszonyúbb plakát az emberről, ki az eleven húsból kapar ki dicsőséget.
S mégis hinnünk kell az Istent, és az embert, kiben a kétely és a hit rögnyálú férge rág, a rabolt képmás-önmagát, a silány életekből összetákolt morált, polgári erényt, s bohém örömöt, Imát, verset és Adyt, vagy Erkelt és a bach-i korált, duhaj vágyást, dühödt indulatot, legyen bármi, minden hatott, a Mindenség belőlünk harapott minden falatot, minden jótett, minden hiba, ezek nélkül lenne-e majd madáchi tragédia?
A bűneinket megfestették időtlennek társul, szelíden bölcs okulásul az évezredek rohanásán… De ma ki kérdi meg, hogy ez vagy az ezer évvel ezelőttön m’ért szenvedett, m’ért halt éhen tíz gyermeke, kiknek fontak köteleket, vertek láncot és bilincset. A kényszer ugyanaz, csak a hazugság más, ma milliók rágják a koncot, s iszonyúbb az aratás. A gyilkos ugyanaz, - ember, - istentelen lény, hamis máz, világgá hízott tömeg, örökéhű, s gonoszul lármás...
Április, békés áprilisi este, halkan léptem az éjbe, s messze zúgnak az utak, a templomi óra este tizet mutat, síneknek pengéi villognak keresztbe, villamos dohogott, sikongtak a fékek, a Tiszában az égi hajóhad elégett, - s aranylón verdeső fények közt érkezett az éjszaka. Ki mondhatja meg, hogy melyik, - a szív vagy az ész - volt egymaga?
2004
|