Az alkony mindent rád hagyott;

halkan búgó, dús csillagot

-s ha már az ég sötétül-

a gyöngyholdat nyakékül,

a puha éjbe mártott

sötét selyempalástot,

s fejedre büszke dísz, a néma

lombból szőtt diadéma.

Titkos dal zsong a dombháton

száll hozzád minden  álom,

s felzúg a messzi fenyők árja

mind bölcs parancsod várja,

a tücsök, e cserfes herceg

játszi zenével neked henceg,

s a lebegő szél, már oly agg,

őriz örökön, mint hű lovag,

mikor az éjfél kapuja kitárul

szent neved szolgál imául,

s míg hajnal le nem csöppen,

áld a világ csöndben...