Az erdőben játszik a Fénytündér,
fáról-fára pajkosan szökellve;
meg-megrebben néha egy falevél,
s ezernyi szikrát szór a szemedre.

Hunyd be, s ha kinyitod éppen jókor,
az ágak közt észrevesz hirtelen:
nyakadba ugrik s hajadba csókol--
talán ilyen lesz majd a szerelem.

*

Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;
viharként tombolt, aztán elsimult.
Régi, szép emlék: kissé megfakult.

Néha szinte elszáguld a jelen;
máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:
öröm, bánat, harag... és szerelem.

A jövő... ő még nem érkezett el.
Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!
Ha nem tesszük... érte ki vezekel?

*

Én szeretem a sötétet,
a csillagfényes éjt;
ahogy csendjével átölel,
mint Anya, hogyha félt.

Mikor elhallgat a város,
megnyugszik a szívem;
elhagyja gondját s megfürdik
tiszta Holdezüstben.

Az éjjel a csönd-szerelmem,
puha bársony csókja;
mások félik őt... hogy miért?
Csak az Isten tudja.

*