Szeretek várni rád.
Az „akkor" és a „most" rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, -
belépsz az ajtón,
s többet már nem vagyok
lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.

Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
s feltörni vágyó
szurokszín-panasznak;
ha itt vagy, - minden helyére kerül
és nyugvópontra,
mert a röpke pillanatot sem kell
magam mellett elengednem,
hogy eggyéforrt lelkünket
s kedvünket 
a hiány sodrása
hitvánnyá fakítsa.

Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tenmagadra
minden kimondott szavamat, -
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
- mit eddig nem :
a gyönyörű, csöndes férfikor szavát;
zene búg, dallama mámor,
s reggel puhán hull ránk a fény:
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, - de az mind legyen az enyém.