Kihűlt a nyár, szúr és éles mint a penge :
akárha új ősz dörrenne, - most, júliusban -,
kopogón esik,  - hamar szederjes az este,
s a diófának már hatkor vedlett árnya van.

Nélküled itt minden hideg, mint oltártalan
templomfalak, és nem csillan Isten házán
színes ablak, - s hiába keresem,  - magamat
nem lelem, poros, rossz útfélre esve sem ;
...mint leszakadt gomb ócska kiskabáton ;
zsebbe gyűrt, titkos szerelmeslevél : lassan
morzsolódom, félek, senki meg ne lásson ;
sokszor mondom, „...ne sírj, várj, és lazíts!"
Ma észbe vettem a tegnapot. De fájt az is.
Árnyékod vagyok. Már ölébe vett a vigasz :
tudom, jössz majd, s a ház előtt lassítasz,
belépsz a lakásba, és azt mondod : „szia..."
Az útnak önmagába kell végül csatlakoznia.

Nyár jön, kék fák sudárlanak majd a parkban,
és benne a napfény boldogan szétbogárzik,
de lásd, mindketten tudjuk, súgjuk is halkan :
hitvány perc a mai, s nem tarthat már sokáig.