(A.-nak...)

Hiszen tudom én,
örömmel kell fényesíteni lelkemet,
annyi a jó,
ami velem - miattad - megesett...
Mégis hallom botlását
saját szívdobbanásomnak:
- tudom, a hibás én vagyok, -
s te nem szólsz, nem üzensz,
gondolataid ma már
máshol kóborolnak -

Ugye tavaly még fájt a szeptember?
De múlt az ősz,
megölelt minket október,
széppé vált az ünnep,
és hozzánksimult gondtalanul
a fénylő december.
Szerettem ezt a telet
- pedig te tudod, mennyire fázom, -
nem gyötört az egyedüllét gondja,
te itt voltál velem, -
hiába hordta be a szél hóval
a budai hegyeket,
csipkézte jéggel, hófehérre fújva,
hiába, hogy hóval behordta,
te itt voltál nekem, tudtam, értesz.
Ez elég lesz, azt hittem , - s hogy szép lesz...

De tavaszra a fagy páncélom lett.
Tudtam, padlás mélyén élő
ódon könyv vagyok,
a por megfojt, rézmozsár és bőrönd
vállamra tapos,
és bár mosolygunk szélesen,
- mégis halkan becsukjuk a kaput:
valami eltörött,
valami szép végleg magunkra hagyott.
...és most, amikor valaki
engem, a régi könyvet
újra értőn kézébe vesz, fellapoz, -
még egy percre szembe jut:
útlevelek a fiók mélyén,
májusban hiába várt Positano,
...ma itt az Anna bál -
és én már nélküled vagyok.
[...]
Ne félj.
Elengedtelek, hogy megőrizhesselek,
kiégettelek magamban, mint a kerámiát:
őrizlek téged, vigyázlak: csak tárgy vagy.
Őröd lettem én - de többé már nem várlak.
...és ma Anna bál van.
Anna bál van.

(200... július 26. - valamikor nagyon régen)