Áldott legyen a por, mi eltakar.
Szemhéjaimra kérget vont a tél; nyúlós avar
tapadt humusszín ajkaim közé -
a csend szoborszerű;
a színről-színre látás egynemű, bénító lobbanásai
futófényekként buknak át a testemen:
szivárványhártyát tépő optikus sikoly,
a holt mezők eretnek doxológiája, vak fogoly -
íme, ez lettem:
pőrére hántott, meddő értelem.

Az Áldások Könyvét olvassák fölöttem,
lelkem most messze jár: halott - megöltem...

[2: Confiteor]

Mint ásó a fagyott homokba,
körmöddel Isten, hasíts homlokomba -
zúgj tisztítótűz!
Rombold le méltatlan testem templomát;
szent angyalok,
fölöttem gyógyító anathémát ti mondjatok -
Esthajnalcsillag,
a Mennyei Jeruzsálem tornyára
lelkemben te nyiss ablakot.

A Holtak Országán egymagam vágom át utam,
mert mondom néktek: receperunt mercedem suam.

[3: Communio]

Alkonyodik a világ fölött.
A Nap mézszínű óbor-függönyök mögött
rogyott az ég topázkék kristály-karzatára:
szemhéjad Isten, lassan rám borul.
A tátongó pórusok tövében fájdalom lapul,
s amint fohászom ("ó Uram,
per admirabilem ascensionem tuam...")
kezdem, egyszerre minden végetér:
szememből könny pereg, s a fény fehér
vitorlát bont az álmok partjain;
torzóm pörögve hull az oltár oldalára,
még egyszer, most, utoljára...

A fák koronája sír, izsóppal hintem be az éveket:
barátaim, búcsúzom tőletek...