Az álom, ahol élek,
csak egy tenyérnyi folt a hatalmas vízen,
dúltak már itt néma, sebző harcok,
hol egy délibáb,
hol egy suttogó hang,
hol egy kopott gyöngyszem üzen:
boldog, ki az eljövendő dolgokról
tudatlan, s boldog az is, aki megéri végül,
- ahogy a barack édesül a forró, déli fénytől -,
hogy méltó helyét a világban meglelje,
ha nem itt, hát majd ott fenn,
ha van -, a végső nyughelyen.

Még augusztus van, de az élénkzöldbe
itt-ott már rozsdavörös harap;
s ahogy a vakító napon ballagok
szombat délben az Orsó utcán: érzem,
a nyár méla hökkenéssel mögöttem marad.
Dél van, égető, az ember álmodni is bágyad,
hátam mögött a hűvös templomcsöndben
kondul a harang Pasarét tornyában.

[...]

Ha valami megszomorít,
és csúffá válik a mese; hinnem kell,
hogy hamar egy újabb, kedves szó
jön majd helyette - és hiszem.
...de most bánata vagyok annak,
ki egykor voltam, régi önmagamnak,
mert a percek gonoszak,
szétoldani próbálják az emlékezetet,
- s bár nem hagyom -, de hiába vigyázom:
olykor eltűnik a lényeg, a tartalom,
nincs, megsemmisül, oda lesz,
akár a visszájára fordult alkalom.
De messze tűntél, csillagzó oltalom...

Budapest, 2005.