Aranylant

Immár négy napja tart a modernkori olimpiák legnagyobbika, a negyvenmilliárd dollárba csomagolt szemfényvesztés.
A megnyitó ünnepségen még a grúz küldöttséget fütyülték ki, ma már látens oroszellenesség bűzlik az egész világon.
Elég néhány óra, talán egy nap, s már meg is fordul a közvélemény; az agresszor grúzokból igen rövid idő alatt kiderült, hogy valójában áldozatok, akiket a nagyhatalmi politika csőbe húzott. Akkor volt szükség egy helyben kirobbantott háborúra, mikor a teljesítménykényszernek alárendelt emberi szellem elrévedt a panem et circenses-lelketlenség pillanatnyi önkívületében.

Nézem megkeseredett sportolóinkat, akikről most tudtam meg, hogy a szakminisztérium nem utalta át a felkészülésükhöz szükséges pénzösszeget. De nem ez az elsőrendű oka megannyi kudarcunknak. Valami hiányzik belőlük, ami már száz éve hiányzik az egész világból. A hit. Nos, nem az a fajta önhit, amely a sikeres nemzetek győzteseiből árad, s amelyet oly könnyen elárulnak az unos-untalan elhangzott sablonmondatok.

Létezik egy másfajta hit, amiről mostanában csak Döbrentei Kornél írt hitelesen, aki még látja a hitben azt a köldökzsinórt, mely az eget és a földet egybeköti. Ha gyözelemre állunk, nem hiszünk a győzelembe, ha vesztésre, már semmibe sem. Így szocializálódik immár hatvan éve az én hazám. A hit népe, Szűz Máriáé, Petőfié és Adyé. És feltétel nélkül József Attiláé...

Pekingben ezt a köldökzsinórt újra elvágták, és a modernkor legújabb szörnyszüleménye elindult saját útján. Mert Kínának nem elég a legnagyobb, a legnépesebb, és talán a legősibb legje, újabb legekre van szüksége, hogy néhány évtized múlva a legtöbb leggel uralkodahssék az emberi civilizáció felett.
Érzem, hogy mindezért Európa a felelős, mert az európai civilizáció kegyetlenül elbánt Kínával közel két évszázadon keresztül. Egy virtuális Európáé, mely népekkel és nemzetekkel dobálózott, s arról álmodott, hogy a birodalmában soha nem nyugszik le a nap. A hatalmas Kínát használta fel arra, hogy azt kifosztva óriási anyagi értelemben vett vérátömlesztéssel élhessen tovább még néhány évszázadig. Kína rettenetes kínokat állt ki az emberi mohóság miatt, de félő, hogy a kórokozó megfertőzte a kontinensnyi országot. Akit sokáig éheztetnek, az be akarja pótolni az elmulasztott falatokat. Mint Móricz tragikus hőse, akit halálba taszított az éhezés kényszere.
Mert Kína megnyerheti az olimpiai éremhajhászást, de számomra Kína mindig a költészet és a filozófia hazája marad. És még annyi egyetemes alkotásé, amely mellett már közönnyel elmegyünk.
Most örömmel olvastam az új kínai tudományos-fantasztikus irodalmat, és még boldogabban olvasom - igaz, csak fordításban - azt a kétkötetnyi kínai költészetet, amely csak apró áramlat a hatalmas óceánban.
A béke olimpiájára azonban a terror és az elnyomás árnya vetődik. Tibet árnya és a kommunizmus áldozatainak tízmilliós tragédiája. Mert a legek mindig arra alkalmasak, hogy más legekről megfeledkezzünk. A legtöbb áldozatról, amelyért a Szolzsenyicin által megrajzolt embertípus a felelős.
Míg Peking ezekben a napokban a világ fővárosa, addig kíméletlen háború dúl a háttérben. Egy másik nagyhatalomnak a humanizmussal álcázott restaurációja folyik. Mert itt nem a Dél -és Észak-Oszétia vagy Abbázia szabadsága vagy megmentése a cél. A világ kétpólusú felosztásának vége. Olyan birodalmi érdekek állnak szembe, melyeket egy-egy góltól vagy tustól megrészegült panem et circenses-ostobaság sohasem láthat meg.
Mert számomra Oroszország valódi nagyhatalom. Nem a tönkrebombázott grúz városok fölött diadalmaskodó önteltségé és rablóösztöné, hiszen ez csak évszázadok romlott étkének felöklendezett mocska. Számomra Oroszország a zene és az irodalom nagyhatalma. Csajkovszkij és Rachmanyinov, Muszorszkij és Sosztakovics, Puskin, Lermontov, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Turgenyev, Jeszenyin az örök idea. És a csodálatos Szentpétervár, az orosz matematika, a döbbenetes erejű festészet, és még Solohov, Paszternak, Bulgakov és Nabokov...És újabban Tarkovszkij filmjei... És Tarkovszkij nagy filmje által az orosz ikonfestészet. És Andrej Rubljov és a hit.

Nem a pillanatnyi szemfényvesztés, hanem az eget és a földet összekötő köldökzsinór. Az a hit, mely által a grúzok megbocsátanak az oroszoknak, Kína megbocsát Európa mohóbb népeinek. Az a hit, amely nem szorul rá olyan csalásokra, mely szerint egy előnytelen külsejű, de gyönyörű hangú kislányt csak egy szépséges kortársa jeleníthet meg százmilliók előtt. Pedig a szépség és a szép hang isteni adomány. Mindkettő másfajta boldogság, de mindkettő boldogság. Együtt legtöbbször hazugság, mely önteltté, jólakottá teheti az embert.
Talán a régi görögök bölcsebbek voltak a modern emberiségnél, mikor az olimpiai játékok idején az irodalmat is felvették a programba. Mert a test a testté, de a lélek a léleké. Ebben a világban a kettőnek együtt van helye. Ahonnan az egyiket kizárják ott vagy gonoszság vagy, a képmutatás fog eluralkodni.

Mindenesetre én maradok Rachmanyinovnál. És Lang Langnál is. Nos, nem a bohóccá avanzsált Lang Langnál, aki a nyitó ünnepségen saját paródiája volt, hanem a Rachmanyinov 2. zongoraversenyét játszó Lang Langnál, aki Valerij Gergiev vezénylete mellett megmutatta a hitnek ama fajtáját, melyre az olimpia is hívatott. Egy kínai és egy orosz.
Talán majd jön egy nagy orosz csellista, s a modernkori nagy grúz zeneszerző művében, Szulhan Cincadze híres második vonósnégyesében játszik. Mert az lesz a valódi Oroszország, a mostani csak virtuális hazugság még akkor is, ha grúzok ezrei halnak, s tízezrei menekülnek...

Az már csak a földszagú, illetve a fémszagú valóság, hogy Nyíregyházáról ellopták a Szabadság híd felújításra váró elemeit...